Mörike, Eduard: Theokrit

Sei, o Theokritos, mir, du Anmutsvollster, gepriesen!
Lieblich bist du zuerst, aber auch herrlich fürwahr.
Wenn du die Chariten schickst in die Goldpaläste der Reichen,
Unbeschenkt kehren sie dir, nackenden Fußes, zurück.
Müßig sitzen sie wieder im ärmlichen Hause des Dichters,
Auf die frierenden Knie traurig die Stirne gesenkt.
Oder die Jungfrau führe mir vor, die, rasend in Liebe,
Da ihr der Jüngling entfloh, Hekates Künste versucht.
Oder besinge den jungen Herakles, welchem zur Wiege
Dienet der eherne Schild, wo er die Schlangen erwürgt:
Klangvoll fährst du dahin! dich kränzte Kalliope selber,
Aber bescheiden, ein Hirt, kehrst du zur Flöte zurück.

Rólad zengem a dalt ma, Theokritos, óh, te varázsló!
Édes vagy s zordon, már ahogy épp akarod.
Szép ha a Charisokat odaküldöd a dús palotákhoz.
S meztéláb térnek vissza szegények imé,
s újra leülnek eléd, a szegényes ház a tanyájuk,
fázós térdükre ejtve a homlokukat.
Vagy ha a szűzről zengsz, aki tombol a vad szerelemtől
s mert bárgyú a fiú, hívja sötét Hekatét.
Vagy megzenged a hősi Herakleszt -bölcseje ércpajzs-     
s kígyót fojtogat ő, s dúl kicsi markaival.     
Zengve vonulsz tova már! Maga Kalliopé koszorúzott,      
s mégsem vagy te kevély, játszol a nádsipon is.