Nehéz, rögös a dalnok útja,
Ruháját szaggatja bozót,
Folyókon kell átkelni úszva,
Ki segíthetné, nincs az ott.
Fáj, meggyötört a szíve, sírós,
Bolyong úttalan utakon;
Embert látnia szinte kínos,
Legyűri egy mély fájdalom.
"Gyászos sors lett nekem a részem,
Magányosan tévelygek itt
Örömre, nyugalomra készen,
Ám abban ki sem részesít.
Életének és vagyonának
Ki-ki énáltalam örül;
De szívet-lelket mind bezárnak,
Mihelyt a sor énrám kerül.
Hagyják, hogy csöndben elszeleljek,
Hisz a tavasz is elszelel:
Nem szól száj, nem fáj a fejeknek,
Hogy elszomorodva megy el.
Megkövetelik a gyümölcsöt,
Nem kérdik, fát ki ültetett;
Fejükre egy égboltot költök,
S engem ima nem emleget.
Uralja ajkam Bűv hatalma,
Érzem én, és hálás vagyok.
De bűvös bilincset e karra:
Szeretetet is rakjatok!
Nincs, nincs ki a szegényt szeresse,
Sehonnai az, nem barát;
Nincs szív, mely Őrajta megesne,
Mely megoldaná nyomorát.
Fáradtan szunnyad el a fűben,
Orcája harmattal tele,
De lebeg keblében derűsen
A Dalok fennkölt Szelleme:
Felejts most szenvedést, felejtsél,
Lehull, le, menten a ballaszt,
Amit te viskókban kerestél,
Kastélyban találod meg azt.
Földi bér vár, a legmagassabb,
A lápos út feledve lesz,
Mirtuszkoszorú lesz jutalmad,
Mit egy hű kéz fejedre tesz.
Egy összhangzó szívet idéznek
Egy dicső trón elé, oda,
A költő feljebb, feljebb lépked,
Fel, s ő lesz a Király Fia."