Novalis: A halottak éneke (Das Lied der Toten in Hungarian)

Lobt doch unsre stillen Feste,

Uns`re Gärten unsre Zimmer

Das bequeme Hausgeräte

Unser Hab und Gut.

Täglich kommen neue Gäste,

Diese früh, die andern späte

Auf den weiten Herden immer

Lodert neue Lebensglut.

 

Tausend zierliche Gefäße

Einst betaut mit tausend Tränen,

Gold`ne Ringe, Sporen, Schwerter

Sind in unser`m Schatz:

Viel Kleinodien und Juwelen

Wissen wir in dunkeln Höhlen,

Keiner kann den Reichtum zählen,

Zählt` er auch ohn` Unterlaß.

 

Kinder der Vergangenheiten,

Helden aus den grauen Zeiten,

Der Gestirne Riesengeister

Wunderlich gesellt,

Holde Frauen, ernste Meister,

Kinder, und verlebte Greise

Sitzen hier in e i n e m Kreise

Wohnen in der alten Welt.

 

Keiner wird sich je beschweren,

Keiner wünschen fortzugehen,

Wer an unser`n vollen Tischen

Einmal fröhlich saß.

Klagen sind nicht mehr zu hören,

Keine Wunden mehr zu sehen,

Keine Tränen abzuwischen;

Ewig läuft das Stundenglas.

 

Tiefgerührt von heil`ger Güte

Und versenkt in sel`ges Schauen

Steht der Himmel im Gemüte,

Wolkenloses Blau;

Lange fliegende Gewande

Tragen uns durch Frühlingsauen,

Und es weht in diesem Lande

Nie ein Lüftchen kalt und rauh.

 

Süßer Reiz der Mitternächte,

Stiller Kreis geheimer Mächte,

Wollust rätselhafter Spiele,

Wir nur kennen euch.

Wir nur sind am hohen Ziele,

Bald in Strom uns zu ergießen

Dann in Tropfen zu zerfließen

Und zu nippen auch zugleich.

 

Uns ward erst die Liebe Leben;

Innig wie die Elemente

Mischen wir des Daseins Fluten,

Brausend Herz mit Herz.

Lüstern scheiden sich die Fluten,

Denn der Kampf der Elemente

Ist der Liebe höchstes Leben

Und des Herzens eignes Herz.

 

Leiser Wünsche süßes Plaudern

Hören wir allein, und schauen

Immerdar in sel`ge Augen,

Schmecken nichts als Mund und Kuß,

Alles, was wir nur berühren,

Wird zu heißen Balsamfrüchten,

Wird zu weichen zarten Brüsten,

Opfer kühner Lust.

 

Immer wächst und blüht Verlangen

Am Geliebten festzuhangen,

Ihn im Innern zu empfangen,

Eins mit ihm zu sein,

Seinem Durste nicht zu wehren,

Sich in Wechsel zu verzehren,

Voneinander sich zu nähren,

Voneinander nur allein.

 

So, in Lieb und hoher Wollust

Sind wir immerdar versunken,

Seit der wilde trübe Funken

Jener Welt erlosch;

Seit der Hügel sich geschlossen;

Und der Scheiterhaufen sprühte

Und dem schauernden Gemüte

Nun das Erdgesicht zerfloß.

 

Zauber der Erinnerungen,

Heil`ger Wehmut süße Schauer

Haben innig uns durchklungen,

Kühlen unsre Glut.

Wunden gibts, die ewig schmerzen,

Eine göttlich tiefe Trauer

Wohnt in unser aller Herzen,

Löst uns auf in e i n e Flut.

 

Und in dieser Flut ergießen

Wir uns auf geheime Weise

In den Ozean des Lebens

Tief in Gott hinein;

Und aus seinem Herzen fließen

Wir zurück zu unserm Kreise

Und der Geist des höchsten Strebens

Taucht in unsre Wirbel ein.

 

Schüttelt eure goldnen Ketten

Mit Smaragden und Rubinen,

Und die blanken sauber`n Spangen,

Blitz und Klang zugleich.

Aus des feuchten Abgrunds Betten,

Aus den Gräbern und Ruinen,

Himmelsrosen auf den Wangen

Schwebt ins bunte Fabelreich.

 

Könnten doch die Menschen wissen,

Uns`re künftigen Genossen,

Daß bei allen ihren Freuden

Wir geschäftig sind:

Jauchzend würden sie verscheiden,

Gern das bleiche Dasein missen -

Oh! die Zeit ist bald verflossen,

Kommt, Geliebte, doch geschwind!

 

Helft uns nur den Erdgeist binden,

Lernt den Sinn des Todes fassen

Und das Wort des Lebens finden;

Einmal kehrt euch um.

Deine Macht muß bald verschwinden,

Dein erborgtes Licht verblassen,

Werden dich in kurzem binden,

Erdgeist, deine Zeit ist um.

Áldjátok halk ünnepünket,

kertjeinket, otthonunkat,

a jó holmikat szobánkban,

birtokunk javát.

A vendégek sorra gyűlnek,

ez későbben, az korábban,

új meg új lét lángja gyullad

s leng tág aklainkon át.

 

Ezer ékes, régi kelyhet,

melybe könnyek ezre pergett,

arany gyűrűt, vértet, nyerget

rejt a kamramély;

s tudunk éjsötét üregben

sok-sok ékszert, ékkövet lenn;

számlálja bár szűnhetetlen,

senki végére nem ér.

 

Múltakbéli nemzedékek,

ős időkből hős vitézek,

óriási csillaglelkek

találkoznak itt;

élemült agg, zsenge gyermek,

nyájas asszony, réveteg bölcs

ül itt együtt, alkot egy kört,

s egy ősvilágban lakik.

 

Jajra itt nem nyitnak ajkat,

más vidékre egy se vágyik,

aki egyszer asztalunknak

volt vendége már;

helye itt már nincs panasznak,

forradás, seb egy se látszik,

könnyet itt sem sose hullat,

míg az örök óra jár.

 

Áhitatban úszva és szent

szemléletben elmerülten

ring velünk a boldog ég fent;

kékje tiszta, mély;

kikeleti ligetében

szállunk lengő köntösünkben,

és e tájon sose lebben

hideg, éles, durva szél.

 

Édes éjfelek varázsa,

titkos erők körfolyása,

talányos játékok üdve:

csak mi ismerünk;

mert fölérve célkörünkbe

csak mi úszunk olyan árban

s oszlunk oly permetre váltan,

melyet egyben ízlelünk.

 

Bennünk a szerelem, élet

bensőséges lételem lett,

s elvegyülve zsong a létár,

szívet ajz a szív.

Szomjan válik szét a létár,

az elemek harcra kelnek,

s ez szerelmünk életének

telje, szívben ez a szív.

 

Bármihez nyúl kezünk hozzá,

gyümölccsé lesz, balzsamossá,

lágy kebellé, harmatossá:

örömáldozat.

Nem halljuk, csak vágyak fojtott

suttogását, csupa boldog

szembe nézünk, s egyre csókot

élvezünk és ajkakat.

 

Óhajaink sose szűnnek

átölelni kedvesünket,

neki adni lényegünket,

s lenni vele egy,

szomját oltani egészen,

semmisülni a cserében,

s csak egymásból színi éhen,

soha másból életet.

 

Szerelemben és gyönyörben

így élünk mi itt azóta,

hogy a világ kioltotta

zavaros tüzét,

ránk zárult a domb, a máglya

elszikrázott, és a lélek

elől ijesztőn enyészett

földi létünk képe szét.

 

Emlék ontja ránk varázsát,

meghitt, szent kivánkozásnak

édes borzongása jár át,

izzó hevet olt.

Némely seb csak égten ég benn;

valami mély, égi bánat

lakik mindnyájunk szivében,

s egy közös, nagy árba old.

 

S mi, sodrában tovaringva

titkos módon Istenünkbe,

a nagy életóceánba

torkollunk bele;

majd szivéből újra vissza

áramlunk saját körünkbe,

s magát örvényünkbe mártja

a Küzdés szent szelleme.

 

Boglárokról, aranyláncról,

zöld smaragdról, rőt rubinról,

hímetekről, éketekről

mondjatok le már.

Az alanti nyirkos ágyból,

a romokból és a sírból

rózsás arccal lengjetek föl,

vár a tarka mesetáj.

 

Ó ha tudnák, akik élnek,

s életünknek társa lesznek,

hogy örömük mosolyunknak

visszfénye csupán:

vígan indulnának útnak,

s hagynák ott a szürke létet -

Gyorsan jár az óra: jertek,

szeretteink, szaporán!

 

Kössük a föld szellemét le,

titka nyíljék a halálnak,

szóljon az élet igéje;

látva lássatok!

Országodnak itt a vége,

kölcsön fényed fogyva sápad,

le fognak béklyózni végre,

Földszellem, lejárt napod!