Platen, August von: Lelhet bár a gáncsoló gáncsra benne (Wie's auch die Tadler an mir tadeln mögen in Hungarian)

Wie's auch die Tadler an mir tadeln mögen,
Ich halte nie der Seele Mut in Schranken:
Was wären wir, mit denen Alle zanken,
Wenn wir uns selbst das bißchen Ruhm entzögen?
 
Soll bergen ich mein innerstes Vermögen,
Was ich empfinde, zu bekennen schwanken?
Ich schämte mich der eigenen Gedanken,
Wenn sie, wie Schwalben, an der Erde flögen.
 
Hienieden lohnt's der Mühe nicht, zu zagen,
Und wahr und frei zu sprechen, kleidet Jeden,
Da bald wir Alle ruhn in Sarkophagen.
 
Es werden Spätre meinen Geist in Eden
Beschwören und entschuldigen und sagen:
Er dachte groß, wie konnt er kleinlich reden?

Lelhet bár a gáncsoló gáncsra benne,
semmi korlátot el nem tűr a lelkem;
velünk - élvén örökké harcra kelten -,
ha hírnevünket eldobnánk, mi lenne?
 
Büszkeségemet zárjam kebelembe,
saját érzéseimet elfeledjem?
Szégyenletes a gondolat, ha reppen,
de csak földközelben, akár a fecske.
 
Félszegségből, míg élünk, mi haszon van?
Szép az őszinte gesztus, bárki tette,
úgyis fekszünk a koporsóba nyomban.
 
A jövő, ha lényemet észbevette,
kívánja, lennék a paradicsomban:
„Szertelent gondolt - szerénykedhetett-e?"