Rilke, Rainer Maria: A halál (Der Tod in Hungarian)

Da steht der Tod, ein bläulicher Absud

in einer Tasse ohne Untersatz.

Ein wunderlicher Platz für eine Tasse:

steht auf dem Rücken einer Hand. Ganz gut

erkennt man noch an dem glasierten Schwung

den Bruch des Henkels. Staubig. Und: >Hoff-nung<

an ihrem Bug in aufgebrauchter Schrift.

Das hat der Trinker, den der Trank trifft,

bei einem fernen Frühstück ab-gelesen.

Was sind das für Wesen,

die man zuletzt wegschrecken muss mit Gift?

Blieben sie sonst? Sind sie denn hier vernarrt

in dieses Essen voller Hindernis?

Man muss ihnen die harte Gegenwart

ausnehmen, wie ein künstliches Gebiss.

Dann lallen sie.       Gelall, Gelall . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

O Sternenfall,

von einer Brücke einmal eingesehn - :

Dich nicht vergessen. Stehn!

Itt a halál, e kékes, hígított

csepp főzet tányértalan csésze alján.

Csodálatos hely ez ilyen edénynek:

egy kézfejen áll. Tisztán látni, ott

az ózománcú porcelán kemény

s érdes sebét, a tört fület. Avitt.

Az oldalán e kopott szó: „Remény.”

Ím, ezt olvasta egy ivó, akit

pár korttyal üdített egy régi reggel.

Miféle lények ők, hogy végül ez kell:

méreg, mely ilyen rajt eltávolít?

Vagy maradnának? Talán megszerették

emitt, hol annyi gátlás közt kell enni?

E zord jelent kell bármi más helyett még

belőlük mint hamis fogsort kivenni.

Aztán mind csak motyog, gügyög, makog…

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Ó, hullócsillagok,

miket egy hídról lehetett csodálni –:

sosem feledni téged: Állni!