Rilke, Rainer Maria: Die sonette an Orpheus II 15

O Brunnen-Mund, du gebender, du Mund,

der unerschöpflich Eines, Reines, spricht,-

du, vor des Wassers fließendem Gesicht,

marmorne Maske. Und im Hintergrund

der Aquädukte Herkunft. Weither an

Gräbern vorbei, vom Hang des Apennins

tragen sie dir dein Sagen zu, das dann

am schwarzen Altern deines Kinns

vorüberfällt in das Gefäß davor.

Dies ist das schlafend hingelegte Ohr,

das Marmorohr, in das du immer sprichst.

Ein Ohr der Erde. Nur mit sich allein

redet sie also. Schiebt ein Krug sich ein,

so scheint es ihr, daß du sie unterbrichst.

Ó, kútszáj, te adakozó, te száj,

hol fogyhatatlan, tiszta szó terem -

te márványálarc a víz színtelen

ábrázatán. S hol már háttér a táj,

a vízmű kezdete. Nagy messziről,

az Appenninekből az hozza meg

sírok mentén szavad, amely öreg

fekete álladon tovább ömöl,

s az előtte álló kagylóba dűl.

Békén szunnyadva fekszik ott e fül,

a márványfül, melybe beszélni vágysz.

A föld füle. Magával társalog

csak így a föld, s ha betolakodott

egy korsó, azt hiszi, szavába vágsz.