Rilke, Rainer Maria: Szonettek Orfeuszhoz II. 2 (Die sonette an Orpheus II 2 in Hungarian)

So wie dem Meister manchmal das eilig

nähere Blatt den wirklichen Strich

abnimmt: so nehmen oft Spiegel das heilig

einzige Lächeln der Mädchen in sich,

wenn sie den Morgen erproben, allein,-

oder im Glanze der dienenden Lichter.

Und in das Atmen der echten Gesichter,

später, fällt nur ein Widerschein,

Was haben Augen einst ins umrußte

lange Verglühn der Kamine geschaut:

Blicke des Lebens, für immer verlorne.

Ach, der Erde, wer kennt die Verluste?

Nur, wer mit dennoch preisendem Laut

sänge das Herz, das ins Ganze geborne.

Mint a papírlap, bár hevenyészve,

a mester igaz vonalát veszi át:

néha tükörlap szívja be mélyre

a lányok egyetlen, igaz mosolyát,

ha a hajnalt próbálják, egyedül -

vagy szolgai fénnyel villan a lámpa.

És csak a visszfény gyönge sugára

az, mi való arcokra derül.

Mi mindent láttak a lassu parázsban

kormosan izzani régi szemek:

a lét szemei, s elvesztek örökre.

De ki tudja, mi vész el a földi világban?

Csakis az, ki dicsérni erős a szivet,

mely mégis a teljest kapta örökbe.