Rilke, Rainer Maria: Az örökös te vagy (Du bist der Erbe in Hungarian)

Du bist der Erbe.

Söhne sind die Erben,

denn Väter sterben.

Söhne stehn und blühn.

Du bist der Erbe:

Und du erbst das Grün

vergangner Gärten und das stille Blau

zerfallner Himmel.

Tau aus tausend Tagen,

die vielen Sommer, die die Sonnen sagen,

und lauter Frühlinge mit Glanz und Klagen

wie viele Briefe einer jungen Frau.

Du erbst die Herbste, die wie Prunkgewänder

in der Erinnerung von Dichtern liegen,

und alle Winter, wie verwaiste Länder,

scheinen sich leise an dich anzuschmiegen.

Du erbst Venedig und Kasan und Rom,

Florenz wird dein sein, der Pisaner Dom,

die Troïtzka Lawra und das Monastir,

das unter Kiews Gärten ein Gewirr

von Gängen bildet, dunkel und verschlungen, -

Moskau mit Glocken wie Erinnerungen, -

und Klang wird dein sein Geigen, Hörner, Zungen,

und jedes Lied, das tief genug erklungen,

wird an dir glänzen wie ein Edelstein.

Für dich nur schließen sich die Dichter ein

und sammeln Bilder, rauschende und reiche,

und gehn hinaus und reifen durch Vergleiche

und sind ihr ganzes Leben so allein...

Und Maler malen ihre Bilder nur,

damit du unvergänglich die Natur,

die du vergänglich schufst, zurückempfängst:

alles wird ewig. Sieh, das Weib ist längst

in der Madonna Lisa reif wie Wein;

es müßte nie ein Weib mehr sein,

denn Neues bringt kein neues Weib hinzu.

Die, welche bilden, sind wie du.

Sie wollen Ewigkeit. Sie sagen: Stein,

sei ewig. Und das heißt: sei dein!

Und auch, die lieben, sammeln für dich ein:

Sie sind die Dichter einer kurzen Stunde,

sie küssen einem ausdruckslosen Munde

ein Lächeln auf, als formten sie ihn schöner,

und bringen Lust und sind die Angewöhner

zu Schmerzen, welche erst erwachsen machen.

Sie bringen Leiden mit in ihrem Lachen,

Sehnsüchte, welche schlafen, und erwachen,

um aufzuweinen in der fremden Brust.

Sie häufen Rätselhaftes an und sterben,

wie Tiere sterben, ohne zu begreifen, -

aber sie werden vielleicht Enkel haben,

in denen ihre grünen Leben reifen;

durch diese wirst du jene Liebe erben,

die sie sich blind und wie im Schlafe gaben.

So fließt der Dinge Überfluß dir zu.

Und wie die obern Becken von Fontänen

beständig überströmen, wie von Strähnen

gelösten Haares, in die tiefste Schale, -

so fällt die Fülle dir in deine Tale,

wenn Dinge und Gedanken übergehn.

Das Buch von der Pilgerschaft

Az örökös te vagy.

A fiúk örökölnek,

mert az apák ledőlnek.

Él a fiú s virágzik.

Az örökös te vagy:

És öröklöd a zöldet

mult kertekből és csöndes kék-szinét

széthullt egeknek.

Hajnalt harmatával,

a Nap beszédét, melyről annyi nyár vall,

s csupa tavaszt, panasszal, csillogással,

mint ifjú asszony sok-sok levelét.

Az őszöket öröklő díszruhákul

elnyúlva költők emlékezetében,

és minden tél, mint ország, ha elárvul

úgy tetszik, vár, hozzádsimulni készen.

Örököd lesz Kazán, Velence, Róma,

Firenze aztán, s véle Pisa dómja

a Troicka Lavra és a nagy monostor,

kievi kert alatt sikátorokból

font tömkeleg fulladt, fekete odva -

haranggal, mint emlékkel úszva Moszkva,

és hang: hegedű, nyelv, trombita torka,

és a dalok a mélyből felsodorva

mint drágakő, rajtad villámlanak.

A költők érted zárkóznak be csak,

és gyűjtenek suhogó, sűrü képet,

s kilépnek és hasonlatokkal érnek,

s létükben érted oly magányosak -

A festők képet azért festenek,

hogy a múlónak szánt természetet

halhatatlanként kapd te vissza:

minden örök lesz. Nézd, Madonna Lisa

arcán minden nő érett, mint a bor.

Nő nem lehet több semmikor,

mert újat hozzá újabb nő nem ad.

A szobrászlány olyan, mint te magad.

Örökre vágyik. Kelti a követ:

örök légy. S annyi ez: legyen tied!

S a szeretők is érted gyűjtenek:

költői ők egy kurta pillanatnak,

egy semmitmondó szájnak csókkal adnak

mosoly formát, így alakítva szebbnek,

gyönyört gyűjtenek s hozzáízelednek

a bánathoz, melytől felnő a gyermek,

és szenvedést hoznak, mikor nevetnek,

vágyakat, mik alusznak s ébredeznek,

hogy idegen szívben felsírjanak.

Rejtélyt halmoznak össze s földre esnek,

mint állatok halnak meg és nem értik -

mégis talán unokáik maradnak,

akikben zöldszín életük megérik;

és általuk öröklöd a szerelmet,

mit egymásnak vakon, álomban adtak.

Így foly a dolgok fölöslege hozzád.

Mint felső csészéje szökőkutaknak

túlárad folyton, s bontott, sűrü hajzat

pászmáiként mélyebb tálba folyik le -

mindennek telje így hull völgyeidbe,

ha túlcsordul a lét s a gondolat.