Rilke, Rainer Maria: Duinói Elégiák - A második elégia (Duineser Elegien - Die Zweite Elegie in Hungarian)

Jeder Engel ist schrecklich. Und dennoch, weh mir,

ansing ich euch, fast tödliche Vögel der Seele,

wissend um euch. Wohin sind die Tage Tobiae,

da der Strahlendsten einer stand an der einfachen Haustür,

zur Reise ein wenig verkleidet und schon nicht mehr furchtbar;

(Jüngling dem Jüngling, wie er neugierig hinaussah).

Träte der Erzengel jetzt, der gefährliche, hinter den Sternen

eines Schrittes nur nieder und herwärts: hochauf-

schlagend erschlüg uns das eigene Herz. Wer seid ihr?

 

Frühe Geglückte, ihr Verwöhnten der Schöpfung,

Höhenzüge, morgenrötliche Grate

aller Erschaffung, — Pollen der blühenden Gottheit,

Gelenke des Lichtes, Gänge, Treppen, Throne,

Räume aus Wesen, Schilde aus Wonne, Tumulte

stürmisch entzückten Gefühls und plötzlich, einzeln,

Spiegel: die die entströmte eigene Schönheit

wiederschöpfen zurück in das eigene Antlitz.

 

Denn wir, wo wir fühlen, verflüchtigen; ach wir

atmen uns aus und dahin; von Holzglut zu Holzglut

geben wir schwächern Geruch. Da sagt uns wohl einer:

ja, du gehst mir ins Blut, dieses Zimmer, der Frühling

füllt sich mit dir … Was hilfts, er kann uns nicht halten,

wir schwinden in ihm und um ihn. Und jene, die schön sind,

o wer hält sie zurück? Unaufhörlich steht Anschein

auf in ihrem Gesicht und geht fort. Wie Tau von dem Frühgras

hebt sich das Unsre von uns, wie die Hitze von einem

heißen Gericht. O Lächeln, wohin? O Aufschaun:

neue, warme, entgehende Welle des Herzens —;

weh mir: wir sinds doch. Schmeckt denn der Weltraum,

in den wir uns lösen, nach uns? Fangen die Engel

wirklich nur Ihriges auf, ihnen Entströmtes,

oder ist manchmal, wie aus Versehen, ein wenig

unseres Wesens dabei? Sind wir in ihre

Züge soviel nur gemischt wie das Vage in die Gesichter

schwangerer Frauen? sie merken es nicht in dem Wirbel

ihrer Rückkehr zu sich. (Wie sollten sie’s merken.)

 

Liebende könnten, verstünden sie’s, in der Nachtluft

wunderlich reden. Denn es scheint, daß uns alles

verheimlicht. Siehe, die Bäume sind; die Häuser,

die wir bewohnen, bestehn noch. Wir nur

ziehen allem vorbei wie ein luftiger Austausch.

Und alles ist einig, uns zu verschweigen, halb als

Schande vielleicht und halb als unsägliche Hoffnung.

 

Liebende, euch, ihr in einander Genügten,

frag ich nach uns. Ihr greift euch. Habt ihr Beweise?

Seht, mir geschiehts, daß meine Hände einander

inne werden oder daß mein gebrauchtes

Gesicht in ihnen sich schont. Das giebt mir ein wenig

Empfindung. Doch wer wagte darum schon zu sein?

Ihr aber, die ihr im Entzücken des anderen

zunehmt, bis er euch überwältigt

anfleht: nicht mehr —; die ihr unter den Händen

euch reichlicher werdet wie Traubenjahre;

die ihr manchmal vergeht, nur weil der andre

ganz überhandnimmt: euch frag ich nach uns. Ich weiß,

ihr berührt euch so selig, weil die Liebkosung verhält,

weil die Stelle nicht schwindet, die ihr, Zärtliche,

zudeckt; weil ihr darunter das reine

Dauern verspürt. So versprecht ihr euch Ewigkeit fast

von der Umarmung. Und doch, wenn ihr der ersten

Blicke Schrecken besteht und die Sehnsucht am Fenster,

und den ersten gemeinsamen Gang, ein Mal durch den Garten:

Liebende, seid ihrs dann noch? Wenn ihr einer dem andern

euch an den Mund hebt und ansetzt —: Getränk an Getränk:

o wie entgeht dann der Trinkende seltsam der Handlung.

 

Erstaunte euch nicht auf attischen Stelen die Vorsicht

menschlicher Geste? war nicht Liebe und Abschied

so leicht auf die Schultern gelegt, als wär es aus anderm

Stoffe gemacht als bei uns? Gedenkt euch der Hände,

wie sie drucklos beruhen, obwohl in den Torsen die Kraft steht.

Diese Beherrschten wußten damit: so weit sind wirs,

dieses ist unser, uns so zu berühren; stärker

stemmen die Götter uns an. Doch dies ist Sache der Götter.

 

Fänden auch wir ein reines, verhaltenes, schmales

Menschliches, einen unseren Streifen Fruchtlands

zwischen Strom und Gestein. Denn das eigene Herz übersteigt uns

noch immer wie jene. Und wir können ihm nicht mehr

nachschaun in Bilder, die es besänftigen, noch in

göttliche Körper, in denen es größer sich mäßigt.

Iszonyú minden angyal. S mégis, jaj nekem, én

rólatok éneklek, léleknek szinte halálos

madarai – ismerlek. Hol van már Tóbiás napja,

midőn a

legragyogóbbak egyike állt a szerény kapunál,

kissé kendőzötten az útra, s már nem ijesztőn;

(ifju az ifjúnak, ahogy az fürkészve kinézett).

Lépne csak egyet az arkangyal most,

a veszedelmes,

csillagokon túlról, lejjebb s közelebb: döndülve

tulajdon

szívünk döntene porba. Kik vagytok?

 

Üdvösség zsengéi, teremtésnek szemefénye,

minden lét oromíve, hajnali-rőt ragyogású

csúcsa – virágzó istenség porzói, ti fény

csuklókarjai, tornácok, lépcsők és trónusok, ős

lényeg-szőtte terek, gyönyörűség-pajzsok,

ujjongva viharzó

érzés-tömkelegek – s egyszerre, külön-külön, izzó

tükrök: amint a saját szépségetek árját

visszafelé hömpölygetitek ön-arcaitokba.

Mert számunkra az érzés – semmibe-oszlás.

Egy lehelet: már

ellehelése magunknak; tűzről tűzre szagunk is

mind haloványabb. Hang szól néha : a vérem

vére vagy, és a szobám s tavaszom teveled van

csordultig... De mit ér? megtartani nem tud,

széjjelfoszlunk benne, körötte. S őket is, őket,

ó, ki marasztalja a szépeket itt? Orcájukon egyre

támad-enyészik a fény. Mint harmat hajnali

gyepről,

illan lényünkről a sajátja: lényege – forró

ételről gőz bodra. Hová, mosoly? Ó, hova,

nézés:

új, meleg, elszabadult hulláma a szívnek –;

jaj nekem: ez vagyunk mégiscsak. Fenn a világűr,

melyben eloszlunk, ízes-e tőlünk? És vajon

angyal

angyalit észlel-e csak: amit önnön lénye kiáraszt,

vagy, mintegy véletlenül, olykor eléri-e lényünk

némi paránya? Vonásai közt legalább mint

terhes nők orcáin a révület, elvegyülünk-e

annyira csak? Örvénylőn visszamerülve magába

még tudomást sem vesz (hogyan is vehetne)

felőle.

 

Hogyha megérthetnék, szeretők tudnának az

éjben

szólni felőle csodát. Mert minket mintha titokbarejtene minden. Nézd, mind vannak a fák; még

állnak a házak, ahol laktunk. Mi azonban,

mint kicserélt levegő, valamennyi előtt

tovahúzunk.

 

S egy a világ, hogy elhallgasson: szégyeneként

tán

félig, s félig kimondhatatlan kába reményként.

Ó, egymásnak-elég szeretők, titeket kérd ajkam

rólunk. Egybefonódók: van-e egymásról

tanuságtok?

Lám, vélem megesik, hogy két kezem egymást

fölfedezi, vagy bennük óvja magát nyűtt

arcom. S ettől némi kis érzés támad

lelkemben. De ki mert már lenni ezért?

Ám ti, akik gyarapodtok a másik

elbűvölt gyönyörétől, míg leigázva

nem könyörög: ne tovább; — ti, akik dúsabbra

beértek

egymás karjaiban, mint bő-boros évek;

és eltűntök néha, csupán mert telten a másik

túlárad: titeket kérd ajkam, rólunk. Jól tudom én,

mért olyan üdv érinteni egymást: mert az enyelgés

tartós, mert az a hely, mit, gyengédek, betakartok,

el nem enyészik; mert ti alatta a tiszta

tartamot élitek. Így, ölelésben igéitek

végtelenéletet egymásnak. S mégis, ha az első

látás ámulatán, az ablak előtt epedésen

túlestek, s a legelső sétán, együtt, egyszer

a kertben:

szeretők, vagytok-e még? Ha ajkat ajkhoz emeltek

és ajak ajkat iszik —: ital ömlik italba:

ó, az ivó mily furcsán el-tovasiklik a tettből.

 

Nem nyűgözött le görög sztéléken: az emberi

gesztus

mennyire lágy? Szerelem s búcsú nem olyan

puha-röpkén

ült meg a vállon, mintha talán másféle anyagból

volna, mint a miénk? A kéz, az szinte lebeg csak

súlytalan — emlékezz — noha telve erővel

a törzsek:

Égi hatalmak alatt, ők tudták ezzel: idáig

érünk, ennyi miénk: ez az érintés; ha erősebb

kéz nyom: az isteneké. De az — isten dolga is

egyben.

Bár lelnénk mi is, ó, csak sávnyi, de biztos,

tiszta emberit itt: talajunkul puszta szegélyt csak

kő és hullám közt. Mert minket is egyre eláraszt

szívünk, mint azokat. S nem nézhet utána a szem

már

képbe, amely nyugalomba simítja, sem isteni

testbe,

melyben önnönmagát naggyá zabolázza.