Rilke, Rainer Maria: Kindheit

Es wäre gut viel nachzudenken, um
von so Verlornem etwas auszusagen,
von jenen langen Kindheit-Nachmittagen,
die so nie wiederkamen - und warum?

Noch mahnt es uns -: vielleicht in einem Regnen,
aber wir wissen nicht mehr was das soll;
nie wieder war das Leben von Begegnen,
von Wiedersehn und Weitergehn so voll

wie damals, da uns nichts geschah als nur
was einem Ding geschieht und einem Tiere:
da lebten wir, wie Menschliches, das Ihre
und wurden bis zum Rande voll Figur.

Und wurden so vereinsamt wie ein Hirt
und so mit großen Fernen überladen
und wie von weit berufen und berührt
und langsam wie ein langer neuer Faden
in jene Bilder-Folgen eingeführt,
in welchen nun zu dauern uns verwirrt.

Jó volna eltünődni, hogy hová ment,
az, ami nincs, de lelkünk úgy kívánja,
gyermekkorunk sok hosszú délutánja,
mely vissza nem tér s nem mond többet áment.

Olykor kísért még:- tán csak egy esőben,
de már nem értjük, mért is oly mesés;
mi sok találkozás volt és mi bőven,
mi sok viszontlátás és elmenés,

akkor, mikor velünk csak annyi történt,
mint egy dologgal s állattal szokott:
az emberi mélységeket éltük önként
s csordultig leptek el az alakok,

s olyan magunk voltunk, mint egy mogorva
pásztor, akit kilöktek az oromra,
érintve, híva messzeségek által,
majd lassan egy új és hosszú fonállal
bevontak minket is a kép-sorokba,
melyekbe mostan vergődünk forogva.