Schiller, Friedrich: Az eszmény és az élet (Das Ideal und das Leben in Hungarian)

Ewigklar und spiegelrein und eben 

Fließt das zephyrleichte Leben 

Im Olymp den Seligen dahin. 

Monde wechseln und Geschlechter fliehen, 

Ihrer Götterjugend Rosen blühen 

Wandellos im ewigen Ruin. 

Zwischen Sinnenglück und Seelenfrieden 

Bleibt dem Menschen nur die bange Wahl. 

Auf der Stirn des hohen Uraniden 

 

Leuchtet ihr vermählter Strahl. 

Wollt ihr schon auf Erden Göttern gleichen, 

Frei sein in des Todes Reichen, 

Brechet nicht von seines Gartens Frucht. 

An dem Scheine mag der Blick sich weiden, 

Des Genusses wandelbare Freuden 

Rächet schleunig der Begierde Flucht. 

Selbst der Styx, der neunfach sie umwindet, 

Wehrt die Rückkehr Ceres' Tochter nicht, 

Nach dem Apfel greift sie und es bindet 

Ewig sie des Orkus Pflicht. 

 

Nur der Körper eignet jenen Mächten, 

Die das dunkle Schicksal flechten, 

Aber frei von jeder Zeitgewalt, 

Die Gespielin seliger Naturen, 

Wandelt oben in des Lichtes Fluren, 

Göttlich unter Göttern, die Gestalt. 

Wollt ihr hoch auf ihren Flügeln schweben, 

Werft die Angst des Irdischen von euch, 

Fliehet aus dem engen dumpfen Leben 

In des Ideales Reich! 

 

Jugendlich, von allen Erdenmalen 

Frei, in der Vollendung Strahlen 

Schwebet hier der Menschheit Götterbild, 

Wie des Lebens schweigende Phantome 

Glänzend wandeln an dem stygschen Strome, 

Wie sie stand im himmlischen Gefild, 

Ehe noch zum traurgen Sarkophage 

Die Unsterbliche herunterstieg. 

Wenn im Leben noch des Kampfes Waage 

Schwankt, erscheinet hier der Sieg. 

 

Nicht vom Kampf die Glieder zu entstrichen, 

Den Erschöpften zu erquicken, 

Wehet hier des Sieges duftger Kranz. 

Mächtig, selbst wenn eure Sehnen ruhten, 

Reißt das Leben euch in seine Fluten, 

Euch die Zeit in ihren Wirbeltanz. 

Aber sinkt des Mutes kühner Flügel 

Bei der Schranken peinlichem Gefühl, 

Dann erblicket von der Schönheit Hügel 

Freudig das erflogne Ziel. 

 

Wenn es gilt, zu herrschen und zu schirmen, 

Kämpfer gegen Kämpfer stürmen 

Auf des Glückes, auf des Ruhmes Bahn, 

Da mag Kühnheit sich an Kraft zerschlagen, 

Und mit krachendem Getös die Wagen 

Sich vermengen auf bestäubtem Plan. 

Mut allein kann hier den Dank erringen, 

Der am Ziel des Hippodromes winkt, 

Nur der Stärke wird das Schicksal zwingen, 

Wenn der Schwächling untersinkt. 

 

Aber der, von Klippen eingeschlossen, 

Wild nnd schäumend sich ergossen, 

Sanft und eben rinnt des Lebens Fluß 

Durch der Schönheit stille Schattenlande, 

Und auf seiner Wellen Silberrande 

Malt Aurora sich und Hesperus. 

Aufgelöst in zarter Wechselliebe, 

In der Anmut freiem Bund vereint, 

Ruhen hier die ausgesöhnten Triebe, 

Und verschwunden ist der Feind. 

 

Wenn das Tote bildend zu beseelen, 

Mit dem Stoff sich zu vermählen 

Tatenvoll der Genius entbrennt, 

Da, da spanne sich des Fleißes Nerve, 

Und beharrlich ringend unterwerfe 

Der Gedanke sich das Element. 

Nur dem Ernst, den keine Mühe bleichet, 

Rauscht der Wahrheit tief versteckter Born, 

Nur des Meißels schwerem Schlag erweichet 

Sich des Marmors sprödes Korn. 

 

Aber dringt bis in der Schönheit Sphäre, 

Und im Staube bleibt die Schwere 

Mit dem Stoff, den sie beherrscht, zurück. 

Nicht der Masse qualvoll abgerungen, 

Schlank und leicht, wie aus dem Nichts gesprungen, 

Steht das Bild vor dem entzückten Blick. 

Alle Zweifel, alle Kämpfe schweigen 

In des Sieges hoher Sicherheit, 

Ausgestoßen hat es jeden Zeugen 

Menschlicher Bedürftigkeit. 

 

Wenn ihr in der Menschheit traurger Blöße 

Steht vor des Gesetzes Größe, 

Wenn dem Heiligen die Schuld sich naht, 

Da erblasse vor der Wahrheit Strahle 

Eure Tugend, vor dem Ideale 

Fliehe mutlos die beschämte Tat. 

Kein Erschaffner hat dies Ziel erflogen, 

Über diesen grauenvollen Schlund 

Trägt kein Nachen, keiner Brücke Bogen, 

Und kein Anker findet Grund. 

 

Aber flüchtet aus der Sinne Schranken 

In die Freiheit der Gedanken, 

Und die Furchterscheinung ist entflohn, 

Und der ewge Abgrund wird sich füllen; 

Nehmt die Gottheit auf in euern Willen, 

Und sie steigt von ihrem Weltenthron. 

Des Gesetzes strenge Fessel bindet 

Nur den Sklavensinn, der es verschmäht, 

Mit des Menschen Widerstand verschwindet 

Auch des Gottes Majestät. 

 

Wenn der Menschheit Leiden euch umfangen, 

Wenn dort Priams Sohn der Schlangen

Sich erwehrt mit namenlosem Schmerz, 

Da empöre sich der Mensch! Es schlage 

An des Himmels Wölbung seine Klage, 

Und zerreiße euer fühlend Herz! 

Der Natur furchtbare Stimme siege, 

Und der Freude Wange werde bleich, 

Und der heilgen Sympathie erliege 

Das Unsterbliche in euch! 

 

Aber in den heitern Regionen, 

Wo die reinen Formen wohnen, 

Rauscht des Jammers trüber Sturm nicht mehr. 

Hier darf Schmerz die Seele nicht durchsdmeiden, 

Keine Träne fließt hier mehr dem Leiden, 

Nur des Geistes tapfrer Gegenwehr. 

Lieblich wie der Iris Farbenfeuer 

Auf der Donnerwolke duftgem Tau, 

Schimmert durch der Wehmut düstern Schleier 

Hier der Ruhe heitres Blau. 

 

Tief erniedrigt zu des Feigen Knechte 

Ging in ewigem Gefechte 

Einst Alcid des Lebens schwere Bahn, 

Rang mit Hydern und umarmt' den Leuen, 

Stürzte sich, die Freunde zu befreien, 

Lebend in des Totenschiffers Kahn. 

Alle Plagen, alle Erdenlasten 

Wälzt der unversöhnten Göttin List 

Auf die willgen Schultern des Verhaßten, 

Bis sein Lauf geendigt ist - 

 

Bis der Gott, des Irdischen entkleidet, 

Flammend sich vom Menschen scheidet, 

Und des Äthers leichte Lüfte trinkt.  

Froh des neuen ungewohnten Schwebens 

Fließt er aufwärts, und des Erdenlebens 

Schweres Traumbild sinkt und sinkt und sinkt. 

Des Olympus Harmonien empfangen 

Den Verklärten in Kronions Saal, 

Und die Göttin mit den Rosenwangen 

Reicht ihm lächelnd den Pokal.

Kristályfényben, habtisztán pereg le

szellő-könnyen perc a percre:

így élnek a boldog istenek.

Nemzedékek hullnak, hold aláfut,

változatlan nyílik ifjuságuk

rózsaként örök romlás felett.

Lelki béke és a testi mámor

tőlünk fájó választást kiván;

s lám, sugáruk összefonva lángol

égi sarjak homlokán.

 

Már a földön isten-létre vágyol,

s szabadulni a haláltól?

Gyümölcstermő ágát le ne törd!

Szemed csak a látszaton legeljen;

vágyad veszte, oly hamar betelten,

megbosszulja a futó gyönyört.

Bár a Styx kilenc ággal kötötte,

Ceres lánya visszatérhetett,

ám az almáért nyúlt, s mindörökre

Orcus szolgálója lett.

 

Csak testünkön nyerhetnek hatalmat

sors-fonó, sötét hatalmak;

ám idő nyűgétől nem kötött,

boldog lények társaként bolyongva

égi réten játszik, leng a Forma

istenként az istenek között.

Fényes szárnyán fenn lebegni vágyol?

Vesd le földünk kínzó bánatát.

Menekülj e szűk, dohos világból,

vár az eszmény hona rád.

 

Földi jegytől menten, ifju-szépen

leng a tündöklő tökélyben

emberségünk isten-képe itt,

mint a Styxnél a hallgatag árnyak,

a lét fényes fantomjai járnak,

mint fenn járta az ég rétjeit,

mielőtt koporsó-testbe lépett

halhatatlan lelkünk odalenn.

Míg a földön ingatag a mérleg,

biztos fenn a győzelem.

 

Hogy a harcból kiszakítson itt lenn,

hogy alélva felüdítsen,

illatos babér nem int neked.

Sőt, ha vágyad tán el is nyugodna,

visszaránt az élet sűrü sodra,

s az Idő, örvényes förgeteg.

Csak ha vakmerésed szárnya végképp

elgyötörve, rácsán fennakad,

akkor látod boldogan a szépség

hegyfokáról célodat.

 

Hol támadva, védve harcra szállnak,

s küzd a küzdő válla vállnak,

hol szerencse, hír a pályabér,

ott erős merészség csapjon össze,

s a poros porondot mennydörögve

tépje a robajló harcszekér.

Győzve itt csak a bátrak hatolnak

pálya végén intő célukig,

csak az erős lesz ura a sorsnak,

és a gyönge elbukik.

 

Am, míg durva szirtszorosba zárva

forr, zubog az élet árja,

addig simán, édesen csobog

át a szépség csöndes árny-vidékén,

és a víz ezüst karéja szélén

Auróra s Hesperus ragyog.

Itt feloldva gyöngéd érzelemben

nyugszanak a békélt ösztönök,

egyesíti őket mind a kellem,

s az ellenség elszökött.

 

Ha a lángész lelket önt a holtba,

míg anyaggal egybeoltja,

s izzanak az alkotó erők,

az akarat, idegét feszítve,

az anyagot küzdve kényszerítse

hódolni a gondolat előtt.

A Való kútfejéhez az ér itt,

ki a mélyben csüggedetlen ás;

nem hatol a márvány lágy szívéig

csak kemény vésőcsapás.

 

Am a Szép körébe felhatolva

ott a súllyal hull a porba

minden porból vétetett anyag.

Nem a tömbből görcsösen kiküzdve —

könnyen, karcsún szökken a szemünkbe

mintha semmiből, a szép Alak.

Elnémul a kétely harca végleg,

oly világos ott a győzelem,

s mocska szűkös, földi szenvedésnek

ott lefoszlik jeltelen.

 

Ha odaáll a Törvény elébe

az ember bús pőresége,

hol szentek is érzik vétküket,

sápad az igazság fénye láttán

az erény, s megszégyenülve, gyáván,

menekül az eszménytől a tett.

Még teremtmény nem ért ily magasra,

ez iszonyú szakadékon át

híd nem ível és nem éri sajka

horgonyával talaját.

 

Ám a test rácsaiból kilépve

szállj eszmék szabad körébe,

s máris messze tűnt a borzadály,

áthidalhatod az örök örvényt;

fogadd be az istenséget önként,

s világbíró trónjáról leszáll.

A törvény csak szolgát tart bilincsben,

ki önhitten fel sem éri azt,

hogyha szembe nem szegülsz, az isten

zord fönsége nem riaszt.

 

Hogyha földi gyötrelem a kínzód,

hogyha Laokoont a kígyók

mondhatatlan kínra üldözik,

lázadjon az ember akkor! Égre

csapjon fel sikoltó szenvedése,

és hasítson érző szívekig!

Győzzön a természet vérfagyasztó

hangja, orcák sápadozzanak,

s roskadjon le, ami nem halandó

benned szent részvét alatt.

 

Ám felszállva boldog régiókba,

ahol él a tiszta Forma,

zagyva jajszót ott nem hallani.

Lelket ott a bú már nem gyötörhet.

testi kínok nem csalnak ki könnyet,

csak a szellem büszke harcai.

Édesen, mint lángoló szivárvány

viharfelhő páracseppjein,

úgy üt át a bánat szürke fátylán

kéklő béke, égi szín.

 

Gyávák rabjaként, porig alázva,

bajról-bajra, küzdve járta

Alcidész az útját hajdanán;

ölt oroszlánt, s hidra-főre hágva

holt barátjáért az alvilágba

élve rontott Cháron csolnakán.

Az istennő nem engesztelődve

mindent készséges vállára tett,

földi kínt, bút – annyira gyülölte;

míg a vég elérkezett –

 

Míg levetve lángban, ami földi,

isten-lényegét felölti

s fent az étert issza balzsamul.

Boldogan lebeg, simul a léghez,

úszik fölfelé, s a lét lidérces

álma mélyre, mélyre, mélyre hull.

S fent Krónion csarnokába érve

dicsőítik égi zengzetek,

s mosolyogva, rózsaarcú Hébe

kínál néki serleget.