Schiller, Friedrich: A nő méltósága (Würde der Frauen in Hungarian)

Ehret die Frauen! sie flechten und weben
Himmlische Rosen ins irdische Leben,
Flechten der Liebe beglückendes Band,
Und in der Grazie züchtigem Schleier
Nähren sie wachsam das ewige Feuer
Schöner Gefühle mit heiliger Hand.

Ewig aus der Wahrheit Schranken
Schweift des Mannes wilde Kraft,
Unstet treiben die Gedanken
Auf dem Meer der Leidenschaft.
Gierig greift er in die Ferne,
Nimmer wird sein Herz gestillt,
Rastlos durch entlegne Sterne
Jagt er seines Traumes Bild.

Aber mit zauberisch fesselndem Blicke
Winken die Frauen den Flüchtling zurücke,
Warnend zurück in der Gegenwart Spur.
In der Mutter bescheidener Hütte
Sind sie geblieben mit schamhafter Sitte,
Treue Töchter der frommen Natur.

Feindlich ist des Mannes Streben,
Mit zermalmender Gewalt
Geht der wilde durch das Leben,
Ohne Rast und Aufenthalt.
Was er schuf, zerstört er wieder,
Nimmer ruht der Wünsche Streit,
Nimmer, wie das Haupt der Hyder
Ewig fällt und sich erneut.

Aber, zufrieden mit stillerem Ruhme,
Brechen die Frauen des Augenblicks Blume,
Nähren sie sorgsam mit liebendem Fleiß,
Freier in ihrem gebundenen Wirken,
Reicher als er in des Wissens Bezirken
Und in der Dichtung unendlichem Kreis.

Streng und stolz sich selbst genügend,
Kennt des Mannes kalte Brust,
Herzlich an ein Herz sich schmiegend,
Nicht der Liebe Götterlust,
Kennet nicht den Tausch der Seelen,
Nicht in Tränen schmilzt er hin,
Selbst des Lebens Kämpfe stählen
Härter seinen harten Sinn.

Aber, wie leise vom Zephir erschüttert
Schnell die äolische Harfe erzittert,
Also die fühlende Seele der Frau.
Zärtlich geängstigt vom Bilde der Qualen,
Wallet der liebende Busen, es strahlen
Perlend die Augen von himmlischem Tau.

In der Männer Herrschgebiete
Gilt der Stärke trotzig Recht,
Mit dem Schwert beweist der Scythe,
Und der Perser wird zum Knecht.
Es befehden sich im Grimme
Die Begierden wild und roh,
Und der Eris rauhe Stimme
Waltet, wo die Charis floh.

Aber mit sanft überredender Bitte
Führen die Frauen den Szepter der Sitte,
Löschen die Zwietracht, die tobend entglüht,
Lehren die Kräfte, die feindlich sich hassen,
Sich in der lieblichen Form zu umfassen,
Und vereinen, was ewig sich flieht.

Tiszteld a nőket! ők szövik és fonják
Földi sorsunkba a mennyei rózsát,
Szövik a szerelem hű kötelét.
Rajtuk a báj szűzi fátyola lengve,
S élteti szent kezük egyre
A nemes érzelem tiszta tüzét.

Szűkek a vad férfivérnek
A valóság gátjai,
Lelke csak a szenvedélyek
Tengerére szállna ki,
Egyre messzebb űzi szomja,
Szíve nyugtát nem leli,
Messze bolygó csillagokba
Csalják álma képei.

Ámde varázsosan úgy megigézik:
A szökevényt a jelenbe vezérlik
Visszaterelve szemükkel a nők,
Itt a honuk: megbújva szerényen,
Élnek a szűkkörü otthon ölében,
A természet hű lányai ők.

Küzdelemre lett a férfi,
Zord erővel zúzva jár,
Vad haraggal tud csak élni,
Nyugtot, enyhet nem talál;
Mit teremtett összedúlja,
Vágya sodra egyre nő,
Mint ahogy kisarjadt újra
A levágott hidrafő.

Hirre, babérra a nő sose vágyott,
Ő csak a percről szakaszt le virágot,
Táplálja szorgosan és szeretőn,
S dúsabb, szabadabb, bár kőbe zártabb,
Mint az, a képzelet és a tudás nagy
Titkai közt s egein lebegőn.

Csak magának él a férfi,
Nyers és büszke, keble jég,
Szívvel nem tud érni,
S elveszíti édenét;
Lelket lelken nem cserélhet,
Boldog könnyre nem fakad,
Zord szívét a harcos élet
Zordonabbra edzi csak.

Ám, ahogy éri zefir puha ujja,
Zeng az eolhárfának a húrja:
A szelid asszonyi szív is olyan;
Sajdul a lelke, ha látja a kínok
Gyász-jelenéseit, és szeme csillog
Mennyei gyönggyel harmatosan.

Birtokán a férfinépnek
Az erősebb joga áll:
Kardot ránt a szkíta érvnek,
És a perzsa szolga már.
Nyers haraggal összecsapva
dúlnak a vad ösztönök,
S úr ott Erisz durva hangja,
Honnan Kharisz elszökött.

Ám szelid arcuk esdő mosolyával
Jönnek a nők az erény jogarával,
Hamvad előttük a láng, a viszály;
S minden erő, noha dúlt dühe váltig,
Nyájasan engedelemre juházik,
És ami széthuzott, egybetalál.