Schlegel, Friedrich von: Dal (Süsse Liebe denkt in Hungarian)
|
Süsse Liebe denkt (German)Liebe denkt in süssen Tönen, Denn Gedanken stehn zu fern, Nur in Tönen mag sie gern Alles, was sie will, verschönen.
Wenn sich neue Liebe regt, Alles die Gefühle wagen, Die man, ach, so gerne hegt, Laß mich fühlen, doch nicht sagen, Wie die Seele sich bewegt. Wird sie jemals sich beschränken? Sich in Lust und Leid zu senken, Kann sie nimmer sich entwöhnen! Doch was soll das eitle Denken? Süße Liebe denkt in Tönen.
Wenn die Nachtigallen schlagen, Hell die grüne Farbe brennt, Will ich, was die Blumen sagen Und das Auge nur erkennt, Leise kaum mich selbst befragen. Wenn ich wandl' auf stiller Flur, Still verfolgend die Natur, Und sie fühlend denken lerne, Folg' ich den Gefühlen nur, Denn Gedanken stehn zu ferne.
Wer es je im Herzen wagte, Zu dem Aether zu entfliehen, Den der Himmel uns versagte, Denkt in leisen Phantasieen, Was er nie in Worten sagte. Worten ist es nicht gegeben, Unsre Seele zu beleben; Nah' sich ahnden schon das Ferne, Lächelnd weinen, lieben, leben Nur in Tönen mag sie gerne.
Wenn sich süß Musik ergoßen, Darf es der Gesang nur wagen, Und in Wohllaut hingegoßen Leise zu der Laute sagen. Daß im Wohllaut wir zerfloßen. Wenn man den Gesang nur kennte, Ihn den Schmerzen nicht mißgönnte, Würden sie sich leicht versöhnen, Und die schöne Liebe könnte Alles, was sie will, verschönen.
|
Dal (Hungarian)Dalt kiván a szív szerelme, mert a gondolat nehézkes; szívünk hogyha dalban érez, mindent szebbre vált a kedve.
Mikor új a szerelem, mindent az érzés merészel; ah! hogy bűvöl édesen! Sugalmát ne mondjam én el, érezzem csak lelkemen. Lesz valaha is határa? Színét kedvről búra váltja folyton, s búról újra kedvre. Gondolkodni itt hiába: dalt kiván a szív szerelme.
Mikor fülemüle hangol, s ragyog a zöld fényesen, mit a virág titkosan szól s csak a szem lát: nem merem meg sem kérdezni magamtól. Ha a természet nyomát követem a tájon át s szívvel hajlom a szivéhez, csak az érzés visz tovább, mert a gondolat nehézkes.
Akiben van büszke szív, hogy fölszálljon az éterekbe, ahonnét az ég kitiltott: dallam abban minden eszme, mit szavakra sose bízott. Nem tudta még soha holmi szó a lelket fölcsiholni; de eléri, ami kétes, vágyban izzik, sir mosolygva szívünk, hogyha dalban érez.
Csak ha megcsendült a dallam, szárnyalhat az ének égnek; zene árján ringva halkan a húrokhoz igy beszélhet, hogy fölolvadunk a dalban. Ó, ha tudnák, mi az ének, s tőle kínt nem rejtenének, könnyen békülnének egybe: s úgy, ha szív szerelme ébred, mindent szebbre vált a kedve.
|