Stadler, Ernst: Heimkehr

Die Letzten, die am Weg die Lust verschmäht; entleert aus allen

Gassen der Stadt. In Not und Frost gepaart. Da die Laternen schon in schmutzigem Licht verdämmern,

Geht stumm ihr Zug zum Norden, wo aus lichtdurchsungnen Hallen

Die Schienenstränge Welt und Schicksal über Winkelqueren hämmern.

Tag läßt die scharfen Morgenwinde los. Auffröstelnd raffen

Sie ihre Röcke enger. Regen fällt in Fäden. Kaltes graues Licht

Entblößt den Trug der Nacht. Geschminkte Wangen klaffen

Wie giftige Wunden über eingesunkenem Gesicht.

Kein Wort. Die Masken brechen. Lust und Gier sind tot. Nun schleppen

Sie ihren Leib wie eine ekle Last in arme Schenken

Und kauern regungslos im Kaffeedunst, der über Kellertreppen

Aufsteigt - wie Geister, die das Taglicht angefallen - auf den Bänken.

Az utolsók, akiket a kéj utál; kiokádja őket

a város minden útja. Fagy és nyomorúság.

Már piszkos fényben bóbiskol a lámpa.

Vonatjuk észak fele fut, ahol a fény harsogó

várótermeit

a váltókon átgázoló sín világgá és sorssá kalapálja.

A nappal harapós szelet uszít. Szoknyájukat

vacogva összefogják. Fonalas eső. Jégszürke fényben

csupaszodik a csaló éj. Szemgödreik egérlyukak,

festett pofájuk sebéből kibámulnak sötéten.

Hallgatnak. Maszkjuk lehasad. Gyönyör s kedély

halott.

Tetemük undok zsákját cipelik a síri kocsmazajban,

s a kávégőzben, mely a pincelejárat felett

fölimbolyog – napfény sújtotta szellemek –

megülnek mozdulatlan.