Thorbecke, Karl: Liebesgabe

Erdbeern, Erdbeern, die noch selten standen,
Vorn im Jahre, mühsam noch zu finden,
Brach ich einzeln, einzeln, wieder einzeln,
Bis ich eine kleine Summe hatte.
Legte alles drauf auf grüne Blätter,
Brachte sie dem Liebsten, dem ich diene.
Und der Liebste nahm in seine Hand sie,
In die schöne Hand, und dankte flüchtig,
Führte alles drauf zu seinem Munde,
Zu dem schönen Munde, schnell genießend.
Ach die armen kleinen Dinger, dran ich pflückend
Mancherley Gedanken, Lieb’ und Leiden
Abgezählet, waren bald verschwunden;
Lieb’ und Leiden aber nachgeblieben!
 
Aber Lieb’ und Leiden riefen beyde:
O wie süß, im Liebsten zu verschwinden!
Drauf kehrt’ ich zurück, und pflückte wieder
Kleine Beeren, die noch selten stehen.

Epret, epret! még oly ritka kincs volt
év előjén, bajos rátalálni:
szedtem! egyre-egyre egyesével,
míg egy kis kupac nem lett belőle.
Zöld levelekre rátéve, vittem
imádottamnak, szolga-leánya.
És ő kezébe vette az epret,
szép kezébe, futólag köszönte,
majd szájába kapta a kupackát,
szép szájába fürge élvezettel.
Ó, parányok, melyek szedésén
még „szeret - nem szeret" számolást is
folytattam, hamar eltünedeztek;
csak a szeret - nem szeret maradt, az!
 
Öröm s kín! De mindkettő kiáltott:
A kedvesben eltűnni oly édes!
Így hát mentem újra, szedegettem
kis szemeket, még oly ritka kincset.