Trakl, Georg: Jahr

Dunkle Stille der Kindheit. Unter grünenden Eschen

Weidet die Sanftmut bläulichen Blickes; goldene Ruh.

Ein Dunkles entzückt der Duft der Veilchen; schwankende Ähren

Im Abend, Samen und die goldenen Schatten der Schwermut.

Balken behaut der Zimmermann; im dämmernden Grund

Mahlt die Mühle; im Hasellaub wölbt sich ein purpurner Mund,

Männliches rot über schweigende Wasser geneigt.

Leise ist der Herbst, der Geist des Waldes; goldene Wolke

Folgt dem Einsamen, der schwarze Schatten des Enkels.

Neige in steinernem Zimmer; unter alten Zypressen

Sind der Tränen nächtige Bilder zum Quell versammelt;

Goldenes Auge des Anbeginns, dunkle Geduld des Endes.

A gyermekkor sötétlő csendje. Zöldelő kőrisfák alatt

mereng a kékszemű szelídség: arany nyugalom.

Ibolyaillattól ittas homály: imbolygó búzakalászok

az estben, búzaszemek s mélabú aranyszín árnyai.

Gerendát farag az ács; alkonyi messzeségben

jár a malom; bíbor száj duzzad a mogyoróbokorban,

pirosló férfivágy hajol a néma víz fölé.

Csöndes az ősz, az erdő szelleme; aranyszínű felhő

követi a magányos alakot, az unoka fekete árnya.

Napszállta a kőfalú szobában; vén ciprusok tövében

forrássá gyűltek a könnyek éjjeli képei;

a kezdet arany tekintete, sötét türelme a végnek.