Trakl, Georg: Nyárutó (Sommersneige in Hungarian)

Der grüne Sommer ist so leise

Geworden, dein kristallenes Antlitz.

Am Abendweiher starben die Blumen,

Ein erschrockener Amselruf.

Vergebliche Hoffnung des Lebens. Schon rüstet

Zur Reise sich die Schwalbe im Haus

Und die Sonne versinkt am Hügel;

Schon winkt zur Sternenreise die Nacht.

Stille der Dörfer; es tönen rings

Die verlassenen Wälder. Herz,

Neige dich nun liebender

Über die ruhige Schläferin.

Der grüne Sommer ist so leise

Geworden und es läutet der Schritt

Des Fremdlings durch die silberne Nacht.

Gedichte ein blaues Wild seines Pfads,

Des Wohllauts seiner geistlichen Jahre!

Ó, be nagyon elcsendesült a

zöld nyár, a te kristálytiszta arcod!

Az esti tó virágai holtak,

rikkant egy fölijedt rigó.

Hiábavaló a remény. Cihelődik

az útra a füstifecske-raj is,

belesüllyed a Nap a dombba;

már csillagos útra hív az éj.

Csend ül a falvakon, és körül

zúg az elhagyatott vadon.

Szív, hajolj szerelmesen

szunnyadozó szeretőd fölé.

Ó, be nagyon elcsöndesült a

zöld nyár, és kongnak ezüstös éjben

az Idegennek léptei. mintha

ösvényére emlékeznék a kék vad,

tiszta hangjára szellem korának!