Trakl, Georg: Wind, weiße Stimme

1. Fassung

Wind, weiße Stimme, die an des Schläfers Schläfe flüstert
In morschem Geäst hockt das Dunkle in seinem purpurnen Haar
Lange Abendglocke, versunken im Schlamm des Teichs
Und darüber neigen sich die gelben Blumen des Sommers.
Konzert von Hummeln und blauen Fliegen in Wildgras und Einsamkeit,
Wo mit rührenden Schritten ehdem Ophelia ging
Sanftes Gehaben des Wahnsinns. Ängstlich wogt das Grün im Rohr
Und die gelben Blätter der Wasserrosen, zerfällt ein Aas in heißen Nesseln
Erwachend umflattern den Schläfer kindliche Sonnenblumen.

Septemberabend, oder die dunklen Rufe der Hirten,
Geruch von Thymian. Glühendes Eisen sprüht in der Schmiede
Gewaltig bäumt sich ein schwarzes Pferd; die hyazinthene Locke der Magd
Hascht nach der Inbrunst seiner purpurnen Nüstern.
Zu gelber Mauer erstarrt der Schrei des Rebhuhns verrostet in faulender Jauche ein Pflug
Leise rinnt roter Wein, die sanfte Guitarre im Wirtshaus.
O Tod! Der kranken Seele verfallener Bogen Schweigen und Kindheit.

Aufflattern mit irren Gesichtern die Fledermäuse.

(1. változat)

Szél, fehérlő hang, mi az alvó homlokán susog,
korhadt gallyak bíbor hajkoronája között gubbaszt a sötét,
hosszú esti harangszó a tó iszapjába merülten,
s fölébe hajolnak a nyár sárga virágai.
Dongók s kék legyek muzsikája elvadult fűben és magányban,
hol megható léptekkel Ophelia járt valaha,
lágy tébollyal viselősen. Félve hullámzik nádban a zöld
meg a sárga vízirózsa-levélkék, dög bomlik égető csalánban,
gyermeki napraforgók ébredezőn lengik körbe az alvót.

Szeptember-est, vagy pásztorok sötét szava,
kakukkfű-illat. Izzó vas szór szikrát bent a kovácsműhelyben,
éjszín mén ágaskodik égre; bíbor orrlika áhitatát
kapdozzák lánycseléd jácint-tincsei.
Fogoly-riogás dermed a sárga falhoz, rothadó trágyában eke rozsdáll,
vörösbor kábít el enyhén, lágy gitárszó az ivóban.
Ó, halál! Beteg lélek hervadó íve csend és gyerekkor.

Háborodottan röppen a sok denevér fel.