A szemétből, mit minden napon
át kellett kutatnia a gyárban,
gyűjtve az ón- és réztörmeléket,
haza vitt három kiló fémet,
s most ott állt e csupa kosz-korom
rongyfogas, bírák elé citáltan.
A tárgyalóterem merő
üresség. Az ügy kit érdekelne?
Csak nagynéha merészkedik elő,
a leghátsó padból eredve,
valami köhécselő
vagy inkább csukló hang a terembe.
Mindenre igent mond a vádlott.
A védő kényszerítő szükséget emleget:
neje megszökött, Amerika felé hajóra szállott,
s nyakán hagyta a kenyérért síró gyermekeket,
elfogta a kétségbeesés és a harag,
s kezéhez idegen jószág ragadt...
A vádlott ül, s bámul tunyán,
mintha nem az ő ügye volna ez itt.
A leghátsó padban a vén pedig,
kinek érem ragyog a mellkasán,
kimereszti szemét, ahogy tőle telik.
Csupa türelem, de megállapítja
magában az elnök: hova jutnánk?
Az ügyész valami furcsa patkányt
rajzol pultján az itatóspapírra.
Az óra felé fordul az egyik úrnak
tekintete; s ítélethozatalra elvonulnak.
Öt perc, s hallani egy harang jelét.
A bíróság újra a terembe lép.
Mindenki áll, hallgatva mélyen:
„Ítélet Őfelsége nevében ... "
Az utolsó padban az agg
vigyázzban áll. Egyszerre csak
elsápad, tekintete elködösül,
kezefejével kitörül
szeme sarkából valamit -
A tárgyalást befejezik.