Wolkenstein, Oswald von: Ha azt lesem… (Wenn ich betracht in Hungarian)

Wenn ich betracht,

strefflich bedenck den tag durch scharpfs gemüte

der creaturen underschaid,

ir übel und ir güte,

so vind ich ains in solchem klaid,

des übel, güt niemt verbessren, bösren mag.

Ich hab gedacht

der slangen houbt, da von Johannes schribet,

wie in der werlt kain böser frucht

sich auf der erden scheibet:

vil schnöder ist unweiplich zucht,

von ainer schönen, bösen frauen plag.

Man zemet liephart, löwen wild,

den püffel, das er zeucht;

der ainem weib die haut abfildt,

und si die tugent fleucht,

noch künd man si nicht machen zam,

ir üble gifft ist aller werlde gram.

Wirt si geert,

so kan si niemt mit hoffart überwüten;

ist si versmächt, so tobt ir müt

geleich des meres flüten;

armt si an wirden oder an güt,

so ist si doch der bosshait allzeit reich.

Ain weib entert

das paradis, des Adam ward geschendet;

Matusalem, der starck Samson

geswechet und geplendet

von weiben; David, Salomon

durch frauen sind betrogen frävelich.

Aristotiles, ain maister gross,

ain weib in überschrait,

zwar seiner kunst er nicht genoss,

hoflichen si in rait,

küng Alexander, mächtig, hön,

von frauen viel, und Absolon, der schön.

Ain schön, bös weib

ist ain gezierter strick, ain spies des herzen,

ain falscher freund der ougen want,

ain lust truglicher smerzen;

des ward Helias ferr versant,

und Joseph in den kärker tieff versmitt.

Ain heilger leib,

hiess sant Johanns baptista, ward enthoubet

durch weibes räch, da vor uns Crist

behüt. ouch ward betoubet,

gevangen durch ains weibes list

der von Wolkenstein, des hanck er manchen tritt.

Dorumb so rat ich jung und alt,

fliecht böser weibe glanz!

bedenckt inwendig ir gestalt,

vergifftig ist ir swanz,

und dient den frummen freulin rain,

der lob ich breis über all karfunkelstain!

Ha azt lesem,

S naphosszat járatom azon az elmém,

Milyen gonosz s mi jó lehet,

Ki él, minden teremtmény:

Hát köztük egy olyat lelek,

Ki mindenek felett jó vagy galád…

Ne véld te sem,

Hogy semmihez sem fogható a sárkány,

Amelyről Szent János beszél,

S nincs randább a föld hátán –

Az elfajzott asszonyszemély

Sem adja annál sorscsapásban alább!

Betörsz oroszlánt, párducot,

Igába fogsz bivalyt,

A rossz nővel, ha megnyuzod,

Se fogsz te bírni majd!

Mégsem szelídül, mégse tér meg,

A széles nagyvilágnak főzne mérget!

Gőgös, kevély,

Ha tisztelet és hódolat fogadja.

Ha megvetés, úgy háborog,

Mint tenger szörnyü habja.

A rang kopott? a has korog? –

Cudar komiszsága nem fogy soha.

Egy nőszemély

Játszotta el az Édent egy faláson,

Nőért maradt aggon s vakon

Matuzsálem meg Sámson,

Dávid király és Salamon

Furfangos nők miatt lett ostoba.

Arisztotelészt, mesterét

Lefőzte egy leány,

A bölcs tudása mit se ért:

Más ült nyeregbe ám!

S ki elbukott, sok van soron még:

Hiába volt Sándor nagy, Absolon szép!

A beste nő:

Hímes bitókötél, a szívbe lándzsa,

Hamis barát, izgága kéj

Csalóka csillanása.

Elűzte Illést pusztába; mély,

Sötét tömlöcben József lenn ragadt.

Keresztelő

Szent Jánosnak is így vágták fejét le.

Wolkensteint is, szegény fejét,

Cselt vetve csalta lépre

S börtönbe egy fehércseléd –

Ezért, hogy lépte olykor ingatag.

Hallgass rám, ifju s vén: kerüld

A szép, de csalfa nőt!

Kívül ragyog, de legbelül

Vad mérgű farka nőtt.

Hanem szolgáld a szende, szép lányt!

Dicsérem őt, mert fénylik, mint a gyémánt!