Zweig , Stefan: Brügge IV (Brügge IV in Hungarian)

Lind weht der Abendfriede in die stille Stadt,
Der Sonne goldnes Blut verströmt in den Kanälen,
Und eine Sehnsucht, die nicht Weg und Worte hat,
Beginnt nun von den grauen Türmen zu erzählen.

Die alten Glocken singen dumpf und wunderbar
Von Tagen, da ihr Jubelruf das Land umspannte,
Des Lebens Glanz tief unten in den Straßen war
Und fackelfroh das Wimpelspiel des Hafens brannte,

Von reichen Tagen wundersam und längst verglüht
Und die wie erster Kindertraum so fern geworden.
Das Ave schweigt... Und langsam stirbt der Glocken Lied
Und zittert aus in leise bebenden Akkorden.

Die letzten Töne nimmt ein lauer Abendwind,
Und einsam irrt der Nachhall in die toten Gassen,
Die alle schweigsam und ganz schmerzverschüchtert sind,
Ein blindes Kind, das jäh die Führerhand verlassen. –

Durchs stille Wasser streift ein wildes Schwanenpaar,
Und leise raunt die Flut, die schwingensacht erschauert,
Von einer schönen Frau, die Königin einst war
Und nun im dunklen Nonnenkleide einsam trauert...

Az esti csönd belebbent, és mint ősi kincs
vagy hígarany folyt szét a napfény drága vére,
s a vágy, amelynek útja nincs és célja sincs,
a szürke tornyokról fogott egy kék mesébe.

Derűs napokról kongott fönt a vén harang,
mikor ujjongva zúgta be a szép vidéket,
az élet nyári fénye csillogott alant,
s a kikötő világa fáklyavígan égett.

Rég elmerült e kor, amely - milyen csodás -
oly messze tűnt, akár az első gyermekálom.
Az Ave halkul… és a bús harangozás
pár szép akkordja zengve rezdül át a tájon.

A végső hang az esti széllél száll tovább,
s a visszhang úgy remeg magányos-elhagyottan
a néma, meggyötört, kihalt utcákon át,
mint hogyha vak gyerek sír ósikátorokban.

Két hattyú ring a tó virággal belepett
vizén, és dalba kezd - ezt hallgasd meg sziveddel: -
egy lányról, aki császár felesége lett,
de csakhamar sötét apácaköntöst vett fel…