Zweig , Stefan: Das singende Blut

Im flutenden Dunkel, halb erwacht
Und halb mit träumenden Sinnen,
Hör ich mein Blut durch die Mitternacht
Mit kristallenem Singen rinnen:
 
»Was bist du? Ein verdorrter Schaft,
Den ich mit Geist durchglute.
Mich zeugt der Erde tiefste Kraft,
Das Dunkel, dem ich mich entrafft,
Zu dem ich heimwärts flute.
 
Ein Lebenswille reißt mich los.
Durch schwindende Gestalten
Ström ich zurück zum Mutterschoß.
Mein Weg ist lang. Dich streift er bloß
Du kannst mich nicht behalten.
 
Der Becher, der dein Leben hält,
Ist ganz dem Dunkel zu eigen,
Mit jedem Atem, der zittert und wellt,
Löst sich ein Tropfen, splittert und fällt
Zurück in das ewige Schweigen.»
 
Das Blut erklingt, und die Stimme singt
Mich ein in purpurnen Traum,
Und die schwarze Welle des Schlafes trinkt
Sie auf in Dunkel und Raum.

Félébren és áradó sötétben
félig alélt érzékemmel mérem,
amint az éj kapuján keresztül
kristálytiszta dallal csörgedez a vérem.
 
Mi vagy te ? - Egy vértelen kis szár csak,
melyen parázsló lelkem átragyog. -
Engem a föld ős-ereje keltett,
sötétség, melyből menekülnöm kellett,
s amelyhez vissza, haza-áradok.
 
Az életakarat messze elsodor,
s mig a tűnő árny-raj lelkembe merül, -
én az anyaölbe vágyódom megint;
Utam hosszú. Téged meglegyint,
magadhoz kötnöd már nem sikerül.
 
A kehelyre, mely élted összetartja,
ráborul a sötétség palástja.
Minden leheletnél lehull egy-egy csepp,
reszketve megvillan, aztán lepereg
a végtelen, az örök hallgatásba.
 
A vér megszólal és a biborhang
önkívületbe ringat engem vissza,
mig az álom fekete hulláma
dallamát sötétben kortyonként kiissza.