Zweig , Stefan: Éneklő szökőkút (Singende Fontäne in Hungarian)

Blauer Blick des Mondenscheines

Kühlte meines Zimmers Wand;

Da hört ich die Stimme eines,

Der im Dunkel unten stand.

 

Und wie ich die Scheibe staunend

Zu dem Garten niederbog,

War es Singen, süß und raunend,

Das zu mir ans Fenster flog.

 

Keinen sah ich. Nur im Dunkeln

Blinkte das erhellte Spiel

Der Fontäne, die mit Funkeln

In die Stille niederfiel.

 

Unruhvoll und doch beständig

Schien das silberne Getön

Wie ein lautes Herz lebendig

Durch die Brust der Nacht zu gehn.

 

Und ich fragte: "Warum rauschst du

Heute mir zum erstenmal?" –

Und ich horchte: "Warum lauschst du

Heute mir zum erstenmal?

 

In das heiße Gold der Tage,

Stumm im Steigen, Lied im Fall,

Durch den Samt der Nächte trage

Stet ich den erregten Schwall

 

Meiner eignen Überfülle,

Und du, der mir nahe ruhst,

Wirst erst durch den Gruß der Stille

Unsrer Brüderschaft bewußt?

 

Hast du nie denn an der Schwelle

Des Erwachens wirr gefühlt,

Daß dir eine lautre Welle

Nächtens durch dein Herz gespült,

 

Daß mein Singen dich durchwebte

Und im Schlafe aufwärts schwoll,

Bis es Blut im Blute lebte

Und an deine Lippen quoll,

 

Bis als Lied der eingeengte

Schauer einer fremden Lust,

Die ein Traum in dich versenkte,

Wild aufbrach aus deiner Brust?

 

So in dein Geschick verflechte

Ich mir meines Lebens Spur,

Und bin doch im Kreis der Mächte

Eine leise Stimme nur.

 

Eines von den stummen Dingen,

Die dein Wesen zauberhaft

Und geheimnisvoll durchdringen

Und von deren steter Kraft

 

Nur verloren-leise Kunde

Manchmal deine Seele faßt,

Wenn du dich hinab zum Grunde

Eines Traums getastet hast." -

 

Immer ferner schien der Schimmer,

Immer dunkler Wort und Sinn,

Doch mein Herz lauschte noch immer

Nach der weißen Stimme hin,

 

Die vom Garten, bald wie Trauer,

Bald wie Lächeln, wundersam

Über Bäume, Busch und Mauer

Schwebend an mein Lager kam,

 

Und an meine Brust sich schmiegend

Ihrer Worte Wiege schwang,

Bis ich schon in Schlummer liegend

Glanz nur fühlte und Gesang.

Holdfény szállt szobám falára,

kék tekintetű, hideg:

s hangja lenn, sötétben állva,

fölhangzott valakinek.

 

S hogy kitártam kertre néző

ablakom ámulva én,

ének volt, zsongás, igéző,

mi idáig szállt felém.

 

Senki lenn. Csak távolabb a

szökőkút vize borult

fénybe, szikrázott a habja,

míg a néma csöndbe hullt.

 

Nyugtalannak tűnt, de mégsem

halt el az ezüst zene,

mint az éjnek kebelében

egy élő szív üteme.

 

S azt kérdeztem: „Mért zenélsz te

első ízben e napon?"

S hallottam: „Mért veszel észre

első ízben e napon?

 

Föl némán, lehullva dalként,

át a bársony éjjelen,

s ha nap hint forró aranyfényt,

hordozom fölöslegem

 

fölkavart árját szünetlen,

s téged, itt laksz bár közel,

csak a csönd tanít meg, engem

társadul ismerni fel?

 

Hát félig ébredve, kúszán

nem érezted sohasem,

hogy éjjel egy tiszta hullám

csapott át a szíveden,

 

hogy álmodban, földagadva,

általszőtt téged dalom,

míg véred be nem fogadta,

s ott nem buzgott ajkadon,

 

míg a dal, sejtetve fojtott

borzongású új gyönyört,

mit beléd egy álom ojtott,

kebledből vadul kitört?

 

Ekképpen sorsodba szőttem

saját életem jegyét,

bár hatalmak közt erőtlen

hangnál nem vagyok egyéb.

 

Tagja halk dolgok körének,

mik oly bűvöletesen

s titkon hatják át a létet,

s bár hatásuk szüntelen,

 

mit abból lelkedbe zárhatsz,

csak enyésző, halk ige,

míg tapogatózva szállsz az

álom mélységeibe." — ,

 

Tűnt a fény, távolba veszve,

elborult szó s értelem,

s a fehér hangot figyelte

mégis egyre a szívem,

 

mely a kertből hol vidáman,

hol búsan közeledett,

csodaképp elérve ágyam

fák, bokrok, falak felett,

 

s végül mellemhez simulva

ringott szava üteme,

mint bölcső, s szunnyadva újra,

csupa fény voltam s zene.