Emlékszel: figyelmeztettelek, mikor sípolnak a hajók,
ne légy a kikötőben
De a nap, mely elmúlt, a miénk volt,
sohasem akartunk megválni tőle
Keserű kendő köszönti majd a visszatérés unalmát
S csakugyan esni fog, zuhog, s néptelenek lesznek az utcák
Valami könnyű, megnevezhetetlen őszies ízzel
Csukott ablaktáblákkal és felejtő emberekkel
- Miért hagyott el minket mindenki? Miért hagyott el? szorongattam kezed
S nem tűnt bizarrnak kiáltozásom
...Egy nap majd észrevétlen elmegyünk s bolyongunk
Nyüzsgő nagyvárosokban s elhagyott tengereken
Égő vággyal az ajkainkon:
A szerelemmel, melyet hiába kerestünk, minékünk nem adatott meg
Elfelejted a könnyeket, el az örömöt s emlékeinket
Fehér, szélben csapdosó vitorlákat köszöntesz
Talán nem marad más csak az emlékezés
Vibrál bennem a szorongás. Miért?
A magány és elhagyatottság levegőjét szürcsölöm
Nyirkos börtönöm falait kopogtatom, s nem várok feleletet
Senki sem merészkedik be érzékenységem s büszkeségem felségterületére
Te meg egy levelet vársz, mely nem érkezik meg
Egy távoli hang csendül meg emlékezetedben, és kihúny
Egy mogorva, szenvtelen tükör idézi arcod
Elveszett tisztaságunk, elveszett szárnyainkat