Griparis, Ioannis: Τὸ ἀπόβροχο

Τὴ νύχτ᾿ ἀπόψε - ἡ θλίψη της μ᾿ ἀνάστησε ἡ τρανή,
τὴ θλίψι μας σὰ νὰ εἶχε μελετήσῃ-
τὴ νύχτ᾿ ἀπόψε ἀνοίξανε οἱ ἕβδομοι οὐρανοὶ
καὶ πόντισε νερὸ κατακλυσμὸς τὴ χτίση.

Στὰ σκοτεινὰ ἐξεχείλισαν τῶν θλίψεων οἱ πηγὲς
καὶ χύθηκαν οἱ κρατημένοι οἱ θρῆνοι
κ᾿ ἐλπίδα πιὰ δὲν ἔμεινε γιὰ νέες πάλι αὐγὲς
τὴ νύχτα, ποὺ εἶπες ἡ στερνὴ πὼς θὰ εἶχε μείνῃ.

Μὰ ἔδωκε καὶ ξημέρωσε ἡ ἀνέλπιστη ἡ αὐγὴ
καὶ στὴ δροσιὰ τοῦ ἀπόβροχου λουσμένη
σὰ θάμα νέο πεντοβολᾷ κι ἀναγαλλιάζ᾿ ἡ γῆ,
ὅσ᾿ ὁ χρυσὸς ὁ θρίαμβος τοῦ Ἥλιου προβαίνει.

Στὸ μυριοθορυβούμενο κ᾿ ἡλιόβολο γιαλὸ
οἱ ναῦτες τὰ πανιὰ τῶν πλοίων ἀνοίγουν
καὶ ἰδές! φαντάζουν τ᾿ ἄρμενα στὸ κῦμα τὸ ψηλὸ
πῶς πρίμα καρτεροῦνε τὸν καιρὸ νὰ φύγουν.

Πῶς μᾶς πλανεύει τὸ ὄνειρο τῆς εὐτυχίας ξανὰ
σὰν νὰ ἦταν μία φορὰ νὰ μᾶς γελάση!
σὲ νέα ταξείδια μᾶς καλοῦν τὰ πλοῖα στὰ γαλανὰ
τὰ κύματα, ποὺ ὡς νὰ ἤπιαν φῶς κ᾿ ἔχουν χορτάση.

Κι ἂν τὰ κρατοῦνε οἱ ἄγκυρες τ᾿ ἄρμενα ἐκεῖ στὴ γῆς
κι ἂν τὰ τιμόνια στὴ στεριὰ βγαλμένα,
κρυφὴ λαχτάρα ἐπέρασε τὰ βάθη μιᾶς ψυχῆς
κι ἀνατριχιάζουν τὰ φτερὰ τὰ διπλωμένα.

K᾿ ᾖρθε κ᾿ ἐστάθη ἡ μιὰ ψυχὴ σ᾿ ἀπόψηλη κορφὴ
καὶ τὶς ζυγὲς φτεροῦγες δοκιμάζει,
ξεχνώντας ποὺ τὶς λάβωσε - ψυχή, πικρὴ ἀδερφή!
τ᾿ ἀστροπελέκι τὸ παλιὸ καὶ τὸ χαλάζι.

Este - talán megértette szomorúságunk,
engem is meghatott szomorusága -
este a hetedik égbolt sarkig kitárult
és vízözönt árasztott a világra.

És felfakadt a bánatok forrása a sötétben,
és átszakadt az elfojtott panaszok gátja:
új hajnalokra nem maradt egy csöpp remény sem
ma éjjel, melyre azt mondtad, ez a vég éjszakája.

De mégis megvirradt, pedig már nem reméltük,
s az elvonult eső után harmattól csapzott hajjal,
örömtől csillogó csoda, ujjong a földünk,
míg fel nem kel a nap aranyló diadallal.

A napsugaras tenger örök hullámverésén
szép vitorláikat a hajók mind kibontják.
Nézd a bárkát, hogy várja, micsoda vággyal égvén,
hogy a hullámok újra messzi tájakra sodorják!

Hogy kerget egyre messzebb a boldogság vágya -
mintha csalódást eztán már sohasem okozna -
újra útra kelni új hajóra szállva,
fénytől ittasult kék hullámokon bolyongva!

S ha a vitorlás horgonya sekély vizben akadt meg,  
vagy a vihar a kormányt szárazra veti-hányja,         
titkos sóvárgás járja át s űzi tovább a lelket,            
és beleborzong összecsukott szárnya.           

S már ott áll a magas szirten, s hogy a mélységbe nézett,
szárnyát próbálja máris, sugaras a kedve,
feledve azt a jégverést - ó, bús nővér, ó, lélek! -
ama villámcsapást, mely egykor megsebezte.