Hogyan is kerültem én e
vénséges épületbe,
ez ókeresztény templom
kövén ugyan mi okból
térdelek én most?
A vastag éjszaka
nagy szárnyai vak-feketén és
dermesztő némaságban
takarják mindenütt a
földi világot.
Csitt, csitt! itt alszanak
a Szentek csontjai;
csitt, csitt! ne zavard meg
a porladó halottak
szent nyugodalmát!
Fülembe vág a szél
haragos rikoltozása;
ráng bőszen, és a templom
lyukas ablakait
zúgva kivágja.
Fentről, amaz égi tájról,
hol a hollószárnyú felhők
úsznak békésen, a hold
ezüstje szitál hidegen
alá a földre.
S egy néma, hűs-fehér
márványra hull ez a fény;
kioltott füstölő és
hamvadt gyertyák a síron
s kolliva-magvak*.
Ó, Leghatalmasabb !
Mi van velem? Mi történt?
Égnek mered hajam,
és jaj ! lélegzetem is
elszorul immár !
A márványlap remeg…
A réseken finomka
ködpára lebeg ki
a sírbolt mélyeiből,
s elém magaslik.
Aztán sűrűsödik,
majd ember alakját ölti.
Ki vagy te, mondd? zavart
elmém szülötte? riasztó
rémlátomás-e?
Vagy élő emberi lény, a
sírok hús-vér lakója?
Szádon mosoly? A Hádész
vagy a Paradicsom
küldött-e, halljam!
- Ne kíváncsiskodj, a halál
ki-nem-bogozható
titkát ne bántsd! A keblet,
mely szoptatott, ama keblet
látod előtted.
Ó, én fiam, én fiacskám,
szerelmes magzatom!
Mások lettünk mi egészen,
s hiába is törekednél
karodba fogni !
Ne sírj ! Csitítsd el a szív
vad háborgásait!
De ha a nem-remélt
öröm, hogy látva-láthatsz,
csalná ki könnyed :
nevess inkább, örülj,
drágám! Ha viszont a bánat
gyötörne, mert a napfényt
elhagytam, akkor is jobb
nem búslakodnod.
Minek is sírnál? A lelkem
hogylétéről te mit tudsz?
Itt, ebben a sírban a testem
a fáradalmakat ki
fogja pihenni.
Mert elviselhetetlen
fáradság élni: tömérdek
öröm meg édesség és
félelmek és remények
gyötrik az élőt.
Mi, holtak, végenincs
béke ölén, szomorúság
és félelem keservei
nélkül alusszuk álom
nélküli álmunk.
Gyávák, titeket meg
remegés fog el, ha csupán
a „halál" szót meghalljátok,
pedig hiába: nincs, nincs
ellene mentség.
Egy út van csak, s ez az út
a sírhoz visz, s a hatalmas,
a Kényszer, győzhetetlen
kézzel taszít feléje
mindenik élőt.
Fiam, te akkor is
láttál, amikor még éltem;
a körbe kergetett nap,
mint pók, befont sugárral
s örök halállal.
Aki éltetett, a lélek
Istenből szállt belém,
s Hozzá tért vissza megint,
testem föld lett, s alá-
hullt e gödörbe.
De lám, huny lassan a hold,
elhagylak hát; csak akkor
kívánlak újra látni,
mikor életed bevégzed,
és csakis akkor.
Menj, menj ! Óvjon az Ég!
Nem mondok mást. A többit
később szándékozom
tudatod tudtára adni...
Áldjon az Isten!...
Áldjon, fiam!... Ne!... Anyám,
várj még, bús gyermekedet
ne hagyd itt! - Merre, hová tűnt?
Szememre vaksötétség
fátyla telepszik.
Ó, hang, ó, én anyácskám,
ó, első éveim
biztos vigasztalója,
ó, szem, mely rám olyan édes
könnyeket öntött!
S te száj, mit annyiszor
csókoltam és oly izzó
rajongással - milyen
iszonytató szakadék is
tátong közöttünk!
De ha még iszonytatóbb,
még mélyebb lenne is,
járván tiutánatok
a feneketlen aljban,
vesztem se bánnám.
Most, most van elég erőm
csókolni a Halál
csont-térdeit és virág-
koszorúval körbefonni
csont-koponyáját.
Rózsát merre találok?
Nem-hervadó füzért és
lantot nekem! S ti himnuszt
zengjetek: íme, a rémség
már a barátunk.
Ki gyönge asszonyok
fejét ölelte volt át,
ugyan hogy volna képes
ijedelmet kelteni
egy férfiszívben?
Kit fenyeget veszély?
Most, hogy szemébe nézek
a Halálnak, már a mentő
kötél is ezzel együtt
itt a kezemben.
Kinyújtom most erős
jobbom, s belemarkolok
keményen az álnok
és becstelen tirannusok
hajfonatába.
Az uralkodók jogarát, e
könnytől s vértől csepegőket,
széttiprom, és a vakhitek
nehéz botját lobogó
tűzbe hajítom.
A leölt állatok
testét a szent igazság
oltárán áldozatul
elhelyezem, s köribéjük
tömjént rakásra.
Miként a sas repül
két hegycsúcs közt, olyan
könnyen járom meg én is
az erény magasabb
ormait eztán.
*A kolliva (gör. kóllübosz, „áldozat”), főtt (hántolt) búzából, mézből, befőttből és más csemegékből összeállított étel. Eredete a IV. századig nyúlik vissza. Böjti eledel. A Tipikon a kolliva megáldását nagyböjt első hetében a pénteki Előre Megszentelt Adományok Liturgiájának végére írja elő, Szent Tivadar vértanú (†307) tiszteletére. - E szokás eredetét többféleképpen magyarázzák. Így pl. a hagyomány szerint Julianus aposztata császár (ur. 361-363) idején a piacon árusított élelmiszereket előbb a bálványoltárokon kellett bemutatni, illetve onnan származó ételekkel kellett beszennyezni, hogy a keresztények számára utálatosakká váljanak. Szent Tivadar látomásban hívta fel a veszélyre Eudoxiosz euchaiszi püspök figyelmét, és arra intette, hogy ő és hívei csak főtt búzával táplálkozzanak. Kollivát a nagyböjtön kívül sok helyen például a halottakról való megemlékezésekkor is fogyasztanak, így például halottak szombatjain a Szent Liturgia után a Hramota-olvasást olyan asztalka előtt szokták végezni, melyen kereszt, gyertyák és az elhunytak emlékére fölajánlott kolliva van. A parasztász vagy a könyörgés alatt a hívek égő gyertyát tartanak a kezükben. A szertartást követően a kollivát kiosztják a híveknek.
