Kavafis, Konstantinos: Απ’ τες Eννιά

Δώδεκα και μισή. Γρήγορα πέρασεν η ώρα
απ’ τες εννιά που άναψα την λάμπα,
και κάθισα εδώ. Κάθουμουν χωρίς να διαβάζω,
και χωρίς να μιλώ. Με ποιόνα να μιλήσω
κατάμονος μέσα στο σπίτι αυτό.

Το είδωλον του νέου σώματός μου,
απ’ τες εννιά που άναψα την λάμπα,
ήλθε και με ηύρε και με θύμισε
κλειστές κάμαρες αρωματισμένες,
και περασμένην ηδονή— τι τολμηρή ηδονή!
Κ’ επίσης μ’ έφερε στα μάτια εμπρός,
δρόμους που τώρα έγιναν αγνώριστοι,
κέντρα γεμάτα κίνησι που τέλεψαν,
και θέατρα και καφενεία που ήσαν μια φορά.

Το είδωλον του νέου σώματός μου
ήλθε και μ’ έφερε και τα λυπητερά·
πένθη της οικογένειας, χωρισμοί,
αισθήματα δικών μου, αισθήματα
των πεθαμένων τόσο λίγο εκτιμηθέντα.

Δώδεκα και μισή. Πώς πέρασεν η ώρα.
Δώδεκα και μισή. Πώς πέρασαν τα χρόνια.

Fél egy. Az idő gyorsan elmúlt:
kilenckor gyújtottam meg a lámpát,
és ültem le ide. Nem olvastam, csak ültem,
nem is beszéltem. Kivel is beszélnék,
egészen egyedül e házban?

Fiatal testem szellemképe
kilenc óta, mikor meggyújtottam a lámpát,
megjelent és rám talált és emlékeztetett
bezárt, nehéz illatú szobákra,
és rég elmúlt gyönyörre - milyen merész gyönyörre!
És vele együtt megjelentek
azóta fölismerhetetlen utcák,
eltűnt lokálok élénk forgalommal,
s valaha volt színházak, kávéházak.

Fiatal testem szellemképe
megjelent, s ami fájdalmas volt, az is jött vele:
elválások, családi gyászok,
szeretteim érzelmei, halottak
oly lebecsült érzelmei.

Fél egy. Hogy elmúlt az idő!
Fél egy. Hogy elmúltak az évek!