„Démaratosz jelleme" volt a téma,
Porphüriosz ajánlotta beszélgetés közben,
és így vázolta föl az ifju szofista
(későbbre halasztván retorikus kidolgozását):
„Először Dárius király udvarában,
azután Xerxész király udvaronca,
most pedig Xerxésszel és hadseregével
igazolódik végre Démaratosz.
Nagy jogtalanság esett rajta.
Arisztón fia volt. Ellenségei
szemérmetlenül megvesztegették a jósdát.
És nem érték be azzal, hogy letették a trónról,
hanem, amikor a harcot már feladta, s úgy határozott,
hogy sorsát elfogadva mint magánember él,
még meg is kellett sérteniök a nép előtt,
még meg is kellett alázniok nyilvánosan az ünnepélyen.
Xerxészt ezért szolgálja buzgón.
A hatalmas perzsa sereggel
Spártába ő is visszatér,
és király lesz, mint azelőtt, és akkor,
de elkergeti rögtön, de megalázza
azt a cselszövő Leotükhidészt.
És szorongásban múlnak napjai:
tanácsot adni a perzsáknak, magyarázni nekik,
mit kell tenniük, hogy meghódítsák Görögországot.
Sok gond, sok gondolat, és ezért
unalommal telve Démaratosz napjai,
sok gond, sok gondolat, és ezért
egy perc örömöt sem ismer Démaratosz;
mert amit érez, nem öröm
(nem az, nem tekintheti annak -
hogyan is nevezhetné örömnek? balsorsa tetőpontra ért),
hiszen az események világosan bizonyítják,
hogy a görögöké lesz a győzelem."
Spártai király (i. e. 510-491), Leotükhidész elűzte trónjáról. Démaratosz erre perzsa szolgálatba állt.