Seferis, Giorgos: Μυθιστόρημα Β´

Ἀκόμη ἕνα πηγάδι μέσα σὲ μιὰ σπηλιά.
Ἄλλοτε μᾶς ἦταν εὔκολο ν᾿ ἀντλήσουμε εἴδωλα καὶ στολίδια
γιὰ νὰ χαροῦν οἱ φίλοι ποὺ μᾶς ἔμεναν ἀκόμη πιστοί.

Ἔσπασαν τὰ σκοινιὰ μονάχα οἱ χαρακιὲς στοῦ πηγαδιοῦ τὸ στόμα
μᾶς θυμίζουν τὴν περασμένη μας εὐτυχία:
τὰ δάχτυλα στὸ φιλιατρό, καθὼς ἔλεγε ὁ ποιητής.
Τὰ δάχτυλα νιώθουν τὴ δροσιὰ τῆς πέτρας λίγο
κι ἡ θέρμη τοῦ κορμιοῦ τὴν κυριεύει
κι ἡ σπηλιὰ παίζει τὴν ψυχή της καὶ τὴ χάνει
κάθε στιγμή, γεμάτη σιωπή, χωρὶς μία στάλα.

Még egy kút egy sziklaüregben.
Könnyű volt azelőtt kimeríteni figurákat és díszeket
a barátoknak akik még hűségesek maradtak.

Elszakadtak a kötelek: csak a káván a rovátkák
emlékeztetnek rég-volt örömünkre:
ujjam a könyv szélén - amint mondotta a költő.
Ujjam tapintja a kő hűvösét egy pillanatig
aztán a test melege szétárad a kőben
és a sziklaüreg felteszi és eljátssza lelkét
minden percben, egy csöpp nélkül, eltelve a csenddel.