Lelkét ha az ember
ismerni akarja
egy lélekbe
kell hogy tekintsen:
a tükörben láttuk meg az ellenséget s az idegent.
Derék fiúk voltak a társak, szájuk panaszra nem nyílt
sem a vesződség miatt sem a szomjúság miatt sem
a hideg miatt,
úgy viselkedtek mint a hullámok meg a fák
mik magukba fogadják az éjt s a napot
anélkül hogy megváltoznának a változás közepette..
Derék fiúk voltak, teljes napokon át
izzadtak az evezőpadokon, lesütött szemmel
ütemre szedték a levegőt
s vérük piros színe átütött az engedelmes bőrön.
Néha énekeltek is, lesütött szemmel
mikor megkerülte hajónk a puszta szigetet tele vadfügefákkal
nyugat felé túl a kutyák fokán
melyek ugatnak.
Ha ki ismerni akarja magát, azt tartják,
lélekbe tekintsen, azt tartják
és az evezők paskolták a tenger aranyát
miközben a nap lebukott.
Elhagytunk sok fokot sok szigetet a tengert
mely más tengerbe nyílik, sirályokat és fókákat.
Néha nyomorult asszonyok sírtak
jajgattak elveszett gyermekeik után
mások őrjöngtek Nagy Sándort követelték vissza
és a dicsőséget, mit elnyelt Ázsia mélye.
Kikötöttünk éji illatokkal terhes partokon:
madaraik csivitelése forrásvizük friss zubogása kezünkön
mint zavartalan derű emléke maradt meg.
De a vízi utaknak nem akart vége szakadni.
Lelkük egy lett az evezőkkel, kampókkal
a hajó orrán függő szigorú arccal
a kormánylapát vágta vonallal
a vízzel mely tükörképüket szilánkokra zúzta.
Így érte a vég a társakat, elment egyik a másik után
lesütött szemmel. Evezőik
jelzik a helyet, hol alusznak, a parti fövenyben.
Senki sem emlékszik rájuk. Igazság.