This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Solomos, Dionysios: A tébolyult anya (Ἡ τρελλὴ μάννα in Hungarian)

Portre of Solomos, Dionysios
Portre of Tandori Dezső

Back to the translator

Ἡ τρελλὴ μάννα (Greek)

Τώρα ποῦ ἡ ξάστερη
Νύχτα μονάχους
Μᾶς ηὗρε ἀπάντεχα,
Καὶ ἐκεῖ 'ς τοὺς βράχους
Σχίζεται ἡ θάλασσα
Σιγαλινά·

Τώρα ποῦ ἀνοίγεται
Κάθε καρδία
'Σ την λύπη, ἀκούσετε
Μίαν ἱστορία,
Ποῦ τὴν αἰσθάνονται
Τὰ σωθικά.

Σὲ κοιμητήριο
Εἶναι στημένα
Δύο κυπαρίσσια
Ἀδελφωμένα,
Ποῦ πρασινίζουνε
Μεσ' 'ς τοὺς σταυρούς.

Ὅταν μεσάνυχτα
Καταβουΐζουν,
Οἱ ἀνέμοι, ἄν τὰ βλέπες
Πῶς κυματίζουν,
Ἔλεες πῶς κράζουνε
Τοὺς ζωντανούς.

Δύο ἀδέλφια δύστυχα
Κοιμοῦνται κάτου
Τὸν ἀνεξύπνητον
Ὕπνον θανάτου,
Κ' ἔχασε ἡ μάννα τους
Τὰ λογικά.

Τὰ μαῦρα! ἐπαίζανε
Ἐκεῖ ὅπου στέκει
Ὁ πύργος· κ' ἔπεσε
Τ' ἀστροπελέκι,
Κι' ἄψυχα τ' ἄφησε,
Τὰ θλιβερά.

Ροδοστεφάνωτα
Ἀσπροεντυμένα
Τὰ κατεβάσανε
Ἀγκαλιασμένα
Μέσα εἰς τὴν ὕστερη
Ἀλησμονιά.

Δὲν ἄκουες βάβυσμα
Χαμένου σκύλου·
Πουλιοῦ δὲν ἄκουες
Λάλημα, ἤ χείλου,
Ἤ κλωνοφλίφλισμα
Νὰ πνέῃ τερπνά·

Νερομουρμούρισμα,
Ὁποῦ ἀναβρύζει.
Καὶ τ'ς ἐπιτύμβιαις
Πέτραις δροσίζει,
Μόλις ἀντίσκοβε
Τὴ σιγαλιά.

Θανῆς δὲν ἔμνέσκαν
Ἄλλα σημεῖα,
Πάρεξ τοῦ λίβανου
Ἡ μυρωδία,
Ὁποῦ ἐχυνότουνε
'Σ τὴν ἐρημιά.

(Ἡ δύστυχη μητέρα ἔρχεται ἐκεῖ τρέχοντας)

Στέκει, μυρίζεται
Εἰς τὸν ἀέρα,
Καὶ συλλογίζεται, -
Μαύρη μητέρα! -
Σὰν κάτι νά θελε
νὰ θυμηθῇ.

'Σ τὸν τοῖχο σύρριζα
Σκύφτει, κυττάει,
Γλυκολυπούμενη
Χαμογελάει
Κατὰ τὰ ἐντάφια
Χόρτα πικρά.

Κατὰ τὰ σύγνεφα,
Κατὰ τ' ἀστέρια,
Τρεμομανιάζοντας
Ρίχτει τὰ χέρια,
Καὶ κλαίει καὶ ρυάζεται
Τρομαχτικά.

Τὴς πέφτουν ἔπειτα,
Καὶ ληθαργίζει,
Καὶ πάλε ἀρχίναε
Νὰ τριγυρίζῃ
Τὸ περιτείχισμα
Πασπατευτά.

Γύριζε, γύριζε,
Τέλος ἐμπαίνει
'Σ τὸ σημαντρήριο
Καὶ τ' ἀναιβαίνει,
Τὰ ἴχνη ἀλλάζοντας
Σπουδαχτικά.

Ἦτον 'ς τὴν ἄλαλη
Τὴ μοναξία
Στρογγυλοφέγγαρη
Φωτοχυσία,
Σὰν τὴ λαμπρόπλαστη
Πρωτονυχτιά·

Ὅμως ἡ δύστυχη,
Ξεφρενωμένη,
Κυττάζει ὁλόγυρα
Τετρομασμένη,
Πράχνει τὰ σήμαντρα,
Κράζει σφιχτά.

«Γλήγορα ἄς φύγουνε
»Ἀπ' τὰ λαγκάδια
»Κειὰ τὰ φριχτότατα
»Πυκνὰ σκοτάδια·
»Ἄχ! μὲ πλακώνουνε
»Μέσ' 'ς τὴν καρδιά.»

«Γλήγορα ἄς φύγουνε,
»Δὲν τὰ πομένω,
»Μοιάζουνε, μοιάζουνε,
»Μὲ τὸ σχισμένο
»Ροῦχο ποῦ σκέπασε
»Τὰ δύο παιδιά».

Γκλάν, γκλάν, τὰ σήμαντρα
Τῆς ἐκκλησίας,
Γκλάν, γκλάν, οἱ ἀντίλαλοι
Τῆς ἐρημίας
Ἀποκρινόντανε
Φριχτά φριχτά.

«Ἀπὸ τὴν ἔρημη
»Ἀναφωνήτρα,
»Ποῦ ναι εἰς τοὺς δύστυχους
»Παρηγορήτρα,
»Εἶχαν δυὸ ξέμετρα
»Τὰ δυὸ παιδιά.»

«Τὰ χω 'ς τὸν κόρφο μου,
»Καὶ τὰ φυλάω·
»Μὲ αὐτὰ τὰ ξέμετρα
»Θὲ νὰ μετράω
»Τὰ δυό τους μνήματα
»Καθημερινά.»

Γκλάν, γκλάν, τὰ σήμαντρα
Τῆς ἐκκλησίας,
Γκλάν, γκλάν, οἱ ἀντίλαλοι
Τῆς ἐρημίας
Ἀποκρινόντανε
Φριχτά φριχτά.

«Βραχνὸ τὸ ψάλσιμο·
»Τὰ κεριὰ ἀχνίζουν·
»Τοῦ νεκροκρέβατου
»Τὰ ξύλα τρίζουν
»Ἀργὰ τὰ σήμαντρα,
»Καὶ τρομερά».

«Ναὶ, ναὶ, ἀπεθάνανε·
»Μέσα 'ς τὸ σκότο
»Τὰ κατεβάσανε, -
»Ἀκούω τὸν κρότο, -
»Τὰ κατεβάσανε
»Βαθιά βαθιά».

Γκλάν, γκλάν, τὰ σήμαντρα
Τῆς ἐκκλησίας,
Γκλάν, γκλάν, οἱ ἀντίλαλοι
Τῆς ἐρημίας
Ἀποκρινόντανε
Φριχτά φριχτά.

«Γιατὶ τινάζετε
»Πάνω τους χώματα;
»Μὴ μὴ σκεπάζετε
»Τὰ μικρὰ σώματα
»Ποῦ ἀποκοιμήθηκαν
»Γλυκά, γλυκά».

«Αὔριο θὰ κόψουμε
»Κάτι λουλούδια.
»Αὐριο θὰ ψάλουμε
»Κὰτι τραγούδια,
»Εἰς τὴν πολύανθη
»Πρωτομαγιά».

Γκλάν, γκλάν, τὰ σήμαντρα
Τῆς ἐκκλησίας,
Γκλάν, γκλάν, οἱ ἀντίλαλοι
Τῆς ἐρημίας
Ἀποκρινόντανε
Φριχτά φριχτά.

Γκλάν, γκλάν, παράδερνε
Μὲ τὰ γλωσσίδια,
Κ' ἐματαρχίναε,
Κ' ἔλεε τὰ ἴδια,
Ὥς ὁποῦ ἐβράχνιασε
Θανατερά.

Νὰ, ποῦ δροσόβολη
Αὔρα ξυπνάει,
Καὶ ψιθυρίζοντας
Μοσχοβολάει
Ἀπὸ τὰ ἀρώματα
Τὰ αὐγερινά·

'Σ τὰ φύλλα ἐπέρναε
Καὶ τῆς καρδίας,
Σὰν τὰ κινήματα
Τῆς φαντασίας
Ποῦ ζωγραφίζουνε
Τὴν εὐτυχιά

Ἐκείν' ἡ δύστυχη
Τραυάει τὴν ἄχνα,
Βαθιὰ τὰ αἰσθάνθηκε
Μὲσα 'ς τὰ σπλάχνα,
Ἄχ! κ' ἐκατέβηκε
'Σ τὴν ἐρημιά.

Μὲ λύπη ἐγκάρδια
Ἐθεωροῦσε
Ὅλα τὰ μνήματα,
Καὶ τὰ μετροῦσε
Μὲ τ' ἀργὸ κίνημα
Τῆς κεφαλῆς.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://el.wikisource.org

A tébolyult anya (Hungarian)

Most, hogy a csillagos ég
hirtelen így ránk
borult, magányosan,
s a szikla tövét
szinte csenddel
csapdossa a tenger:

Most, hogy a bánat előtt
megnyíltak a szívek,
hadd mondjak el, ím, egy
történetet: érzem,
megértitek ti is,
testvéri könnyezők.

A temetőben,
keresztek között,
ott áll, mint két testvér,
két ciprus, ékes
zöld koronájuk
nappala fényes:

Éjszaka aztán, hallod,
ha a szelek elszabadulnak,
a ciprusok árván
hajlongva zúgnak,
iszonyú szellemmarkok
kapkodnak utánunk.

Két nyomorult testvért
többé sose látunk,
ők nyugszanak ott,
és anyjuk e földön
holt árny csak azóta:
megtébolyodott.

Szegények, épp
a toronynál
játszadoztak, ahol
lecsapott a villám,
s vele a sötét
borult rájuk - örökre.

Rózsakoszorúsan,
fehér ruhában
helyezték őket a földbe,
egymás karjaiban:
feledésbe,
végső ölelésbe.

Kóbor kutya sem
ugatott utánuk,
madár se csicsergett édesen,
se emberi ajkak
nem formálták többé nevüket,
nem sírt a fuvallat.

Forrás vize,
mely a sírköveket
tiszta mélyből fakadó
harmattal hinti be,
alig törhette meg
halotti csendjüket.

Se jel, se szó
nem idézte a gyászt itt,
csak a tömjén
illata szállt a kopár
vidéken, messzi tájig,
talán az elmúlásig.

(A szerencsétlen anya futva érkezik)

Megáll, beleszagol
a légbe, és
elgondolkodik a szegény
anya: maga a kétségbeesés,
felidéz valamit,
nem is itt - valahol.

Falhoz leborul,
onnét tekint fel,
keserű mosoly
játszik válaszul
ajkán, szelíden
int sok síri növénynek.

Felhők felé
nyújtja kezét,
tébolyultan remeg,
zokog, üvölt - ó csillagok,
hallottatok-é
ily félelmeteset?

Elfúl, a bódulat
most másra vezérli:
révülten elindul,
mintha tapogatná,
mi van a falakon túl,
hosszuk kiméri.

Járja köreit,
végül belép
a harangtoronyba,
fölkapaszkodik,
letörli gondosan
saját nyomát.

Ablakokon át
a néma telihold
ontotta jeges hidegét,
körülötte konok udvar,
embertelen sötét -
mint az az éjszaka volt.

A szerencsétlen,
tébolyult anya
körbetekint, riadtan
látja, az éj sürü katlan,
s a harang kötelében
megkapaszkodva felkiált:

Pusztuljon e dombról
az éj, szemem
hadd lásson újra,
e gonosz köd a szívem
tompára ne gyúrja,
ne tűnjön el a világ!

Pusztuljon e rongyból
tákolt homály,
halotti leplet
idéz, két szép fiam,
tudom én, tudom én,
ilyenbe temettek.

Kling-klang! A harang
megszólal erre.
Kling-klang! A komor táj
mintha a hangra
iszonnyal
visszafelelne.

Ó, elhagyatott
Anafonitra!
Bajbajutottak
vígasza-titka;
onnét volt amulettje
a két gyereknek.

„Keblemen őrzöm
máig is őket,
hadd mérjem le
napra-nap
sírhelyüket, jaj,
hadd ne feledjek!"

Kling-klang! A harang
megszólal erre.
Kling-klang! A komor táj
mintha a hangra
iszonnyal
visszafelelne.

„Rekedtes az ének,
füstölnek a gyertyák,
nyikorognak-vicsorognak
deszkái a halottaságynak,
harangok rémületre kongnak,
ó, halántékai a gyásznak!

Meghaltak ők, a drágák,
a sötétség ölére
eresztették le
testüket - hallom a zajt ma is -,
zuhogtak a rögök,
jaj, mélyre, mélyre, mélyre!"

Kling-klang! A harang
megszólal erre.
Kling-klang! A komor táj
mintha a hangra
iszonnyal
visszafelelne.

„Mért szórtatok
rájuk rögöt?
Ó, fény lobogott,
s lobog, lobog -!
kis szemük mögött,
ne feledjétek!

Holnap leszedek
majd pár virágot,
holnap veletek
éneklem a dalt,
nekik, nekik, nekik, nekik
s a virágzó májusi délnek!"

Kling-klang! A harang
megszólal erre.
Kling-klang! A komor táj
mintha a hangra
iszonnyal
visszafelelne.

Kling-klang, az anya
így verte félre egyre
a harangnyelveket,
így bukdosott szava,
mindig elölről, mígnem
halálosan berekedt.

Íme, ébred
szellő, harmatos,
hajnali pára
mindent frissre mos,
illatok szállnak,
élednek fények.

Mélyén a szívnek
rezdül a hajnal,
szinte az álom
fantáziaképe,
a boldog világon
suhanó halk dal.

S a tébolyult anya
lát, hall, ért valamit,
s mintha sóhajtana
bánata - ! ő maga
a pusztaságba
visszaereszkedik.

És járja megint
a sírokat egyre,
számolja, méri
megannyit, az arca
lassan vonul, az égi
fény mértéke szerint.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationT. D.

minimap