Atwood, Margaret: Georgiai strand (Georgia Beach in Hungarian)

In winter the beach is empty

but south, so there is no snow.

Empty can mean either

peaceful or desolate.

Two kinds of people walk here:

those who think they have love

and those who think they are without it.

I am neither one nor the other.

I pick up the vacant shells,

for which open means killed,

saving only the most perfect,

not knowing who they are for.

Near the water there are skinless

trees, fluid, grayed by weather,

in shapes of agony, or you could say

grace or passion as easily.

In any case twisted.

By the wind, which keeps going.

The empty space, which is not empty

space, moves through me.

I come back past the marsh,

dull yellow and rust-colored,

which whispers to itself,

which is sad only to us.

Télen üres a strand,

de déli fekvésű, így hó sincs.

Üres, tehát

békés, vagy épp kihalt.

Kétféle ember jár itt:

aki azt hiszi, szeretik

és aki azt, hogy nem.

Én sem ilyen, sem olyan nem vagyok.

Üres kagylókat gyűjtök,

kinyíltakat-kinyírtakat -

csak a tökéleteseket

tartom meg, hogy kinek, nem is tudom.

A víz mellett lenyúzott,

folyékony, idő-szürkített fák,

halálra gyötörtek, vagy éppen

kecsesek vagy szenvedélyesek.

Ami biztos: kicsavarodtak.

A nem szűnő szélben.

Az üres tér, mely nem üres

tér, átkel rajtam.

A szikes mocsár felé jövök vissza -

matt sárga, rozsdaszínű,

suttog magában,

de ez csak nekünk szomorú.