Day Lewis, Cecil: [Now she is like the white tree-rose]

Now she is like the white tree-rose
That takes a blessing from the sun:
Summer has filled her veins with light,
And her warm heart is washed with noon.
 
Or as a poplar, ceaselessly
Gives a soft answer to the wind:
Cool on the light her leaves lie sleeping,
Folding a column of sweet sound.
 
Powder the stars. Forbid the night
To wear those brilliants for a brooch
So soon, dark death, you may close down
The mines that made this beauty rich.
 
Her thoughts are pleiads, stooping low
O’er glades where nightingale has flown:
And like the luminous night around her
She has at heart a certain dawn.

A fehérszirmú rózsa ő,
melyet az égő nap megáld:
nyár tölti fénnyel ereit,
s meleg szívét dél mossa át.
 
Vagy a szélnek szüntelenül
halk választ adó jegenye:
álmodozó, hűsfényü lombja
oszlopba sűrített zene.
 
Csillag porzik. Tiltva, hogy ily
brilliánsdíszt hordjon az éj.
Szépségével telten, halál,
az enyém is majd útra kél.
 
Fiastyúk-gondolatai
csalogány-rétre hajlanak:
s mint az éjnek, mely körötte ragyog,
biztos, hogy eljön hajnala.