Day Lewis, Cecil: Az album (The album in Hungarian)

I see you, a child

In a garden sheltered for buds and playtime,

Listening as if beguiled

By a fancy beyond your years and the flowering maytime.

The print is faded: soon there will be

No trace of that pose enthralling,

Nor visible echo of my voice distantly calling

‘Wait! Wait for me!’

Then I turn the page

To a girl who stands like a questioning iris

By the waterside, at an age

That asks every mirror to tell what the heart’s desire is.

The answer she finds in that oracle stream

Only time could affirm or disprove,

Yet I wish I was there to venture a warning, ‘Love

Is not what you dream.’

Next, you appear

As if garlands of wild felicity crowned you –

Courted, caressed, you wear

Like immortelles the lovers and friends around you.

‘They will not last you, rain or shine,

They are but straws and shadows,’

I cry: ‘Give not to those charming desperadoes

What was made to be mine.’

One picture is missing –

The last.  It would show me a tree stripped bare

By intemperate gales, her amazing

Noonday of blossom spoilt which promised so fair.

Yet scanning those scenes at your heyday taken,

I tremble, as one who must view

In the crystal a doom he could never deflect- yes, I too

Am fruitlessly shaken.

I close the book;

But the past slides out its leaves to haunt me

And it seems, wherever I look,

Phantoms of irreclaimable happiness taunt me.

Then I see her, petalled in new-blown hours,

Beside me – ‘All you love most there

Has blossomed again,’ she murmurs, ‘all that you missed there

Has grown to be yours.’

Látlak, mint gyermeket,

egy kertben, mely rügyek s szünidők birodalma,

figyelsz, mintha a képzelet

éveiden s a virágos tavaszon túlra csalna.

Fakó a kép: el is tűnik talán

bájos mozdulatod, nyom nélkül, nemsokára,

és hangom látható visszhangja is, mely messziről kiáltja:

„Várj! Várj reám!"

S rálapozok a lányra nyomban,

ki víz partján áll, s kérdő kék liliomra

hasonlít, abban a korban,

mely minden tükörtől a szív vágyát tudakolja.

Csak az idő erősítheti vagy döntheti meg

a választ, mit talál a jós mederben.

Bár lettem volna ott, hogy óvjam: „Nem az a szerelem, nem,

mit annak hisz szíved."

Majd úgy jelensz meg,

mint kit a vad boldogság koszorúja megkoronázott –

Körüludvarolnak és hízelegnek,

mint szalmavirágok, a szerelmesek és barátok.

„Jóban-rosszban nem számíthatsz ezekre,

csak szalmaszálak ők, vagy árnyak"

 – kiáltom. „Ó, ne add e vonzó banditáknak,

mi nekem volt teremtve!"

Üres egy kép helye –

az utolsóé. Féktelen szélviharok

által csupaszra fosztott fát mutatna az; bámulatos dele

a virágzásnak odavan, bár annyi széppel biztatott.

Virágkorodnak képeit vizsgálva, mégis

borzongok, s mint aki kristályt nézve látja

az elháríthatatlan végzetet – úgy állok én is,

megrendülten, hiába.

Becsukom az albumot;

de lapjai közül a múlt kiszáll kísérteni,

s bárhová nézek, mintha ott

gúnyolnának a füstbe ment boldogság álomképei.

Majd őt látom, az új órák szirmaiban kivirultan,

magam mellett. – „Ami ott legkedvesebb,

kinyílt megint" – suttogja, „mit elvesztettél a múltban,

örökre tied."