This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Eliot, T. S.: Four Quartets/3

Portre of Eliot, T. S.

Four Quartets/3 (English)


(No. 3 of 'Four Quartets')

(The Dry Salvages—presumably les trois sauvages—is a small

group of rocks, with a beacon, off the N.E. coast of Cape Ann,

Massachusetts. Salvages is pronounced to rhyme with assuages.

Groaner: a whistling buoy.)


I do not know much about gods; but I think that the river

Is a strong brown god—sullen, untamed and intractable,

Patient to some degree, at first recognised as a frontier;

Useful, untrustworthy, as a conveyor of commerce;

Then only a problem confronting the builder of bridges.

The problem once solved, the brown god is almost forgotten

By the dwellers in cities—ever, however, implacable.

Keeping his seasons and rages, destroyer, reminder

Of what men choose to forget. Unhonoured, unpropitiated

By worshippers of the machine, but waiting, watching and waiting.

His rhythm was present in the nursery bedroom,

In the rank ailanthus of the April dooryard,

In the smell of grapes on the autumn table,

And the evening circle in the winter gaslight.

The river is within us, the sea is all about us;

The sea is the land's edge also, the granite

Into which it reaches, the beaches where it tosses

Its hints of earlier and other creation:

The starfish, the horseshoe crab, the whale's backbone;

The pools where it offers to our curiosity

The more delicate algae and the sea anemone.

It tosses up our losses, the torn seine,

The shattered lobsterpot, the broken oar

And the gear of foreign dead men. The sea has many voices,

Many gods and many voices.

                                 The salt is on the briar rose,

The fog is in the fir trees.

                                 The sea howl

And the sea yelp, are different voices

Often together heard: the whine in the rigging,

The menace and caress of wave that breaks on water,

The distant rote in the granite teeth,

And the wailing warning from the approaching headland

Are all sea voices, and the heaving groaner

Rounded homewards, and the seagull:

And under the oppression of the silent fog

The tolling bell

Measures time not our time, rung by the unhurried

Ground swell, a time

Older than the time of chronometers, older

Than time counted by anxious worried women

Lying awake, calculating the future,

Trying to unweave, unwind, unravel

And piece together the past and the future,

Between midnight and dawn, when the past is all deception,

The future futureless, before the morning watch

When time stops and time is never ending;

And the ground swell, that is and was from the beginning,


The bell.


Where is there an end of it, the soundless wailing,

The silent withering of autumn flowers

Dropping their petals and remaining motionless;

Where is there and end to the drifting wreckage,

The prayer of the bone on the beach, the unprayable

Prayer at the calamitous annunciation?

    There is no end, but addition: the trailing

Consequence of further days and hours,

While emotion takes to itself the emotionless

Years of living among the breakage

Of what was believed in as the most reliable—

And therefore the fittest for renunciation.

    There is the final addition, the failing

Pride or resentment at failing powers,

The unattached devotion which might pass for devotionless,

In a drifting boat with a slow leakage,

The silent listening to the undeniable

Clamour of the bell of the last annunciation.

    Where is the end of them, the fishermen sailing

Into the wind's tail, where the fog cowers?

We cannot think of a time that is oceanless

Or of an ocean not littered with wastage

Or of a future that is not liable

Like the past, to have no destination.

    We have to think of them as forever bailing,

Setting and hauling, while the North East lowers

Over shallow banks unchanging and erosionless

Or drawing their money, drying sails at dockage;

Not as making a trip that will be unpayable

For a haul that will not bear examination.

    There is no end of it, the voiceless wailing,

No end to the withering of withered flowers,

To the movement of pain that is painless and motionless,

To the drift of the sea and the drifting wreckage,

The bone's prayer to Death its God. Only the hardly, barely prayable

Prayer of the one Annunciation.

    It seems, as one becomes older,

That the past has another pattern, and ceases to be a mere sequence—

Or even development: the latter a partial fallacy

Encouraged by superficial notions of evolution,

Which becomes, in the popular mind, a means of disowning the past.

The moments of happiness—not the sense of well-being,

Fruition, fulfilment, security or affection,

Or even a very good dinner, but the sudden illumination—

We had the experience but missed the meaning,

And approach to the meaning restores the experience

In a different form, beyond any meaning

We can assign to happiness. I have said before

That the past experience revived in the meaning

Is not the experience of one life only

But of many generations—not forgetting

Something that is probably quite ineffable:

The backward look behind the assurance

Of recorded history, the backward half-look

Over the shoulder, towards the primitive terror.

Now, we come to discover that the moments of agony

(Whether, or not, due to misunderstanding,

Having hoped for the wrong things or dreaded the wrong things,

Is not in question) are likewise permanent

With such permanence as time has. We appreciate this better

In the agony of others, nearly experienced,

Involving ourselves, than in our own.

For our own past is covered by the currents of action,

But the torment of others remains an experience

Unqualified, unworn by subsequent attrition.

People change, and smile: but the agony abides.

Time the destroyer is time the preserver,

Like the river with its cargo of dead negroes, cows and chicken coops,

The bitter apple, and the bite in the apple.

And the ragged rock in the restless waters,

Waves wash over it, fogs conceal it;

On a halcyon day it is merely a monument,

In navigable weather it is always a seamark

To lay a course by: but in the sombre season

Or the sudden fury, is what it always was.


I sometimes wonder if that is what Krishna meant—

Among other things—or one way of putting the same thing:

That the future is a faded song, a Royal Rose or a lavender spray

Of wistful regret for those who are not yet here to regret,

Pressed between yellow leaves of a book that has never been opened.

And the way up is the way down, the way forward is the way back.

You cannot face it steadily, but this thing is sure,

That time is no healer: the patient is no longer here.

When the train starts, and the passengers are settled

To fruit, periodicals and business letters

(And those who saw them off have left the platform)

Their faces relax from grief into relief,

To the sleepy rhythm of a hundred hours.

Fare forward, travellers! not escaping from the past

Into different lives, or into any future;

You are not the same people who left that station

Or who will arrive at any terminus,

While the narrowing rails slide together behind you;

And on the deck of the drumming liner

Watching the furrow that widens behind you,

You shall not think 'the past is finished'

Or 'the future is before us'.

At nightfall, in the rigging and the aerial,

Is a voice descanting (though not to the ear,

The murmuring shell of time, and not in any language)

'Fare forward, you who think that you are voyaging;

You are not those who saw the harbour

Receding, or those who will disembark.

Here between the hither and the farther shore

While time is withdrawn, consider the future

And the past with an equal mind.

At the moment which is not of action or inaction

You can receive this: "on whatever sphere of being

The mind of a man may be intent

At the time of death"—that is the one action

(And the time of death is every moment)

Which shall fructify in the lives of others:

And do not think of the fruit of action.

Fare forward.

                      O voyagers, O seamen,

You who came to port, and you whose bodies

Will suffer the trial and judgement of the sea,

Or whatever event, this is your real destination.'

So Krishna, as when he admonished Arjuna

On the field of battle.

                                  Not fare well,

But fare forward, voyagers.



Lady, whose shrine stands on the promontory,

Pray for all those who are in ships, those

Whose business has to do with fish, and

Those concerned with every lawful traffic

And those who conduct them.

    Repeat a prayer also on behalf of

Women who have seen their sons or husbands

Setting forth, and not returning:

Figlia del tuo figlio,

Queen of Heaven.

    Also pray for those who were in ships, and

Ended their voyage on the sand, in the sea's lips

Or in the dark throat which will not reject them

Or wherever cannot reach them the sound of the sea bell's

Perpetual angelus.



To communicate with Mars, converse with spirits,

To report the behaviour of the sea monster,

Describe the horoscope, haruspicate or scry,

Observe disease in signatures, evoke

Biography from the wrinkles of the palm

And tragedy from fingers; release omens

By sortilege, or tea leaves, riddle the inevitable

With playing cards, fiddle with pentagrams

Or barbituric acids, or dissect

The recurrent image into pre-conscious terrors—

To explore the womb, or tomb, or dreams; all these are usual

Pastimes and drugs, and features of the press:

And always will be, some of them especially

When there is distress of nations and perplexity

Whether on the shores of Asia, or in the Edgware Road.

Men's curiosity searches past and future

And clings to that dimension. But to apprehend

The point of intersection of the timeless

With time, is an occupation for the saint—

No occupation either, but something given

And taken, in a lifetime's death in love,

Ardour and selflessness and self-surrender.

For most of us, there is only the unattended

Moment, the moment in and out of time,

The distraction fit, lost in a shaft of sunlight,

The wild thyme unseen, or the winter lightning

Or the waterfall, or music heard so deeply

That it is not heard at all, but you are the music

While the music lasts. These are only hints and guesses,

Hints followed by guesses; and the rest

Is prayer, observance, discipline, thought and action.

The hint half guessed, the gift half understood, is Incarnation.

Here the impossible union

Of spheres of existence is actual,

Here the past and future

Are conquered, and reconciled,

Where action were otherwise movement

Of that which is only moved

And has in it no source of movement—

Driven by daemonic, chthonic

Powers. And right action is freedom

From past and future also.

For most of us, this is the aim

Never here to be realised;

Who are only undefeated

Because we have gone on trying;

We, content at the last

If our temporal reversion nourish

(Not too far from the yew-tree)

The life of significant soil.

Uploaded byP. T.
Source of the quotation

Négy kvartett/3 (Hungarian)



                 (Dry Salvages - feltehetően les trois sauvages

                 volt eredetileg - kis sziklacsoport, jelzőtűzzel,

                 az Anna-fok északkeleti partján, Massachusettsben)



Istenekről nem sokat tudok, de azt hiszem, hogy a folyó

Hatalmas, barna isten - mogorva, fékezetlen, hajthatatlan,

Türelmes bizonyos fokig - eleinte elismert határ volt,

A kereskedelem hasznos, de megbízhatatlan hordozója,

Aztán már csak nehézség, amivel szembenéznek a hídépítők.

A nehézség megoldva, a barna istent majdhogynem elfeledték

A városlakók - de ő azért kérlelhetetlen,

Évszakait és düheit őrzi, rombol és emlékeztet arra,

Amiről az emberek szívesen megfeledkeznének.

             Nem tisztelik, nem engesztelik

A gépimádók, de ő csak vár és figyel és vár.

Üteme jelen volt a gyerekszobában,

Az áprilisi kisudvaron, a bálványfa sűrűjében,

Az őszi asztalon a fürtök illatában,

És az estéli körben a téli gázláng fénye alatt.

A folyó bennünk van, a tenger mind körülöttünk;

A tenger a föld szegélye, a gránit,

Ahová belenyúl, a föveny, ahová kiveti

A tengeri csillagot, a tarisznyarákot, a bálna gerincét;

A mocsarak, ahol felkínálja kiváncsi szemünknek

A gyöngédebb algákat s a virágférgek sokaságát,

Felveti, amit elvesztettünk, a széttépett kerítőhálót,

A szétment rákszitát, a tört evezőt

S idegen halottak holmiját. A tengernek sok a hangja,

Sok istene van és sok hangja.

                     Ott a só a vadrózsán

Meg a köd a fenyőkön.

             Más és másféle hang

A tengerbőgés meg a tengercsaholás,

Bár gyakorta együtt hallik; a kötélzetben a szűkölés,

Fenyegetése és beceszava a hullámnak, mely megtörik a vízen,

A távoli moraj a gránit fogak közt

S a jajongó riasztás a közelgő hegyfokról

Mind tengeri hang, meg a hazaútat jelző

Sziszegő bója meg a sirály;

S a néma köd szorítása alatt

Szól a harang,

Méri az időt, mely nem a mi időnk, kongatja nemsietősen

A guruló hullám, az időt,

Mely régibb, mint kronométerek ideje, régibb

Az időnél, melyet ébren heverve számlálnak a nők

Rettegő gonddal a jövőt latolva,

Míg igyekeznek fölfejteni, legombolyítani és kibogozni

S összeölteni újra a jövőt meg a múltat,

Éjfél és hajnal közt, mikor a múlt csupa csalatás,

A jövő jövőtlen, a reggeli várta előtt,

Mikor megáll az idő s az idő soha véget nem ér;

S a guruló hullám, amely van és volt a kezdettől fogva,


A harangot



Hol ér véget a hangtalan jajongás,

Az őszi hervadás, a néma virágenyészet,

A sziromhullatás, a mozdulatlan,

Hol ér véget a hajó lebegő roncsa,

A parti csont imája, a kiejthetetlen

Ima, mely válaszol a gyászos híradásnak?

Nincs vég, csak folytatás: a vonszolódás,

Órák, napok egymás után, az élet,

Az érzelemben érzelemapadtan

Olvadó évek, mikor már lerontva

Amiben bízni nem habozott a hit sem,

Mely éppen ezért megtagadja másnap.

És végső folytatásul a lemondás

A gőgről s az erő fogytán a szégyenérzet,

A kötetlen áhitat, mely botrányt okoz abban

A léket kapott csónakban szorongva,

A néma figyelés félreismerhetetlen

Harangszavára az utolsó híradásnak.

Hol érnek véget a merészvitorlás

Halászok, akik nekivágnak a ködnek, a szélnek?

Az idő tenger nélkül elgondolhatatlan,

Vagy tenger, mely roncsokat ne sodorna,

Vagy jövő, mely a múlthoz nemkötötten

Rendeltetést nyerhet magának.

Úgy gondoljunk rájuk, mint akik bevonják,

Felvonják ezt-azt, míg az északkeleti szél a sekélyebb

Zátonyok fölött ólálkodik változatlan,

Vagy pénzt vesznek föl, míg a dokknál szárad a vitorla;

S ne úgy, mint akik dolgukvégezetlen

Térnek meg, ha már veszélyben halásznak.

Nem ér véget a szótalan jajongás,

Sem ahogy hervadó virágok elenyésznek.

A kínmozgás, a fájdalmatlan, mozdulatlan,

Tenger sodrása és benne a hajó roncsa,

Sem a csont imája a Halálhoz, istenéhez. Csak a majdnem kiejthetetlen

Imája az egy, Boldog Híradásnak.

Az ember azt hinné, ahogy öregszik,

Hogy a múltnak más a rendje, nem többé a merő egymásután,

Vagy akár fejlődés: ezt a részleges tévedést

A haladás felületes eszméi bátorítják,

S így a közszellemnek jó ürügy, ha megtagadja a múltat

A boldogság pillanatai - nem a jólesés, a siker,

A beteljesülés, biztonság, szeretet vagy akár egy jó ebéd

Érzése, hanem a hirtelen megvilágosodás -

Átéltük és nem tudtuk, mit jelent,

S ha jelentését megközelítjük, feltámasztjuk az élményt

Más alakban, túl minden jelentésen,

Mely a boldogsághoz tartozik. Már mondtam is,

Hogy az élmény, mely a jelentésben megújul,

Nem egyetlen élet élménye csak,

Hanem több nemzedéké - de közben ne felejtsük el

Azt, ami tán teljességgel kimondhatatlan:

A visszapillantást a feljegyzett történelem

Biztonsága mögé, a félpillantást visszavetve

Vállunk fölött az ősi rémület felé.

És ekkor felfedezzük, hogy a szenvedés pillanatai

(Hogy tévedés folytán-e, mivel

Nem azt reméltük, amit kellett volna, s nem attól féltünk, amitől kellett volna,

Ezt ne is kérdezzük) ugyancsak maradandóak,

Már amilyen maradandóság van az időben. Ezt inkább észrevesszük,

Ha másoké a szenvedés, de mi is majdnem megéljük,

S belebonyolódunk, mintsem ha sajátunk.

Mert saját múltunkat a cselekvés árjai borítják,

De a mások gyötrelme élmény marad,

Amit nem koptat, módosít utána a megszokás.

Az emberek változnak, mosolyognak, de a szenvedés megmarad.

Az idő rombol, az idő megőriz,

Mint a folyó, mely viszi a halott négereket, a teheneket, a tyúkketreceket,

A keserű almát s az almában a harapást.

Meg a kicsorbult szikla a szűntelen vizekben,

Hullámok locsolják, ködök takarják;

Szélcsöndes napon csak emlékmű, semmi más,

Hajózható időben tengeri bója,

Jelzi az utat, de sötét évszakban

Vagy váratlan viharban az, ami mindig is volt.



Tűnődöm néha, hogy erre gondolt-e Krisna -

Többek közt - vagy így is el lehet mondani ugyanazt:

Hogy a jövő elavult dal vagy királyrózsa vagy levendulaága

Az epedő megbánásnak azokért, akik még megbánni nem jöttek el,

Sárgult lapok közé préselt levendulaág a mindeddig felnyitatlan könyvben.

És a fölfelé út a lefelé út is, az odaút visszaút.

Nem tudsz a szemébe nézni, pedig ez aztán bizonyos,

Hogy az idő senkit se gyógyít, mert hol van már a beteg?

Mikor elindul a vonat s az utasok nekilátnak

A gyümölcsnek, a folyóiratoknak vagy az üzleti leveleknek

(S akik kikísérték őket, már elmentek a peronról),

Arcukon megkönnyebbülten lazul a gond

A százórás utazás álmos ütemébe.

Előre, utazók! nem a múltból menekültök

Egy másféle életbe vagy bármi jövőbe;

Nem ugyanazok vagytok, akik elhagyták a pályaudvart

Vagy akik megérkeznek bármiféle végállomásra,

Míg mögöttetek összesiklanak a szűkülő sinek;

És a dohogó óceánjáró fedélzetén,

Ha a táguló barázdára visszanéztek,

Ne gondoljátok; "vége a múltnak",

Vagy hogy "előttünk áll a jövő".

Ha leszáll az este, az antennában meg az árbocozatban

Dalol egy hang (ha nem is a fülnek,

Az idő morajló kagylójának, és nem is emberi nyelven):

"Előre, ti, akik azt hiszitek, utaztok;

Nem azok vagytok, akik látták a kikötőt

Hátrálni, sem azok, akik majd valahol kiszállnak.

Itt, az innenső meg a túlsó part között,

Míg az idő visszahúzódik, a jövőre

Meg a múltra egyforma pillantást vessetek.

E pillanatban, amely se tétlenség, se tett,

Ezt halljátok: ťa létezés akármely szféráján

Az ember lelke figyelhet

A halál órájáraŤ - ez az egyetlen cselekvés

(És a halál órája minden pillanat),

Amely gyümölcsöt hoz a mások életében:

És ne gondoljatok a cselekvés gyümölcseire.


         Ó utasok, ó tengerészek,

Ti, akik révbe értek, és ti, akiknek teste

Elszenvedi a tenger próbáját meg itéletét

Vagy bármiféle végzetet, ez a ti igazi célotok."

Imígyen Krisna, mint mikor Ardzsunát intette

A csatamezőn.

         És semmi búcsú,

Csak előre, utasok.



Mi Asszonyunk, akinek oltára hegyfokon áll,

Könyörögj a tengeren járókért, azokért,

Akik a halakkal foglalkoznak és

Akiknek törvényes kereskedés a dolguk

És azokért, akik vezetik őket.

És mondj el egy imát az asszonyok nevében,

Akik látták a férjüket, fiaikat

Tengerre szállni, és nem tértek vissza:

Figlia del tuo figlio,

Mennyek Királynője.

És könyörögj azokért is, akik hajókon jártak és

Útjuk a homokon ért véget, a tenger ajkai közt,

Vagy a sötétlő torokban, mely vissza nem veti őket,

Vagy bárhol, ahol nem éri el őket a tenger haragjának

Örök angyali üdvözlete.



Érintkezni a Marsszal, társalogni a szellemekkel,

Följegyezni a tengerikígyó természetét,

A horoszkóp, a madárjóslás, a kristálynézés,

Észrevenni a betegséget a kézjegyekben, kitalálni

az életrajzot a tenyérvonalakból,

Ujjakból a tragédiát, előjelekre vadászni

Varázslattal vagy tealevelekben, megfejteni az elkerülhetetlent

Kártyavetéssel, pentagrammákkal bíbelődni

Vagy barbiturálsavval, vagy kielemezni

A visszatérő képből az öntudat előtti rémületet -

Fürkészni az anyaméhben, a sírban, az álmokban: mindez a szokásos

Szórakozás meg narkotikum s a sajtó csemegéje,

És mindig is az lesz, némelyik éppen olyankor,

Ha bajban a nemzetek és nagy a szorongás

Akár Ázsia partjain, akár az Edgware Roadon.

Az emberi kiváncsiság múltat s jövőt kutat

S e dimenzión csüng. De megragadni

Az időnek meg az időtlennek

Metszőpontját: szentek foglalkozása -

Nem is foglalkozás: valami adatik és elfogadtatik

Egy életen át, mely csupa halál a szeretetben,

Önzetlenségben, önmegtagadásban, lángolásban.

De legtöbben mást sem ismerünk, csak a magában álló

Pillanatot, mely az időben van és kívül az időn,

Az önkívület rohamát, mely elvész egy napsugárban,

A láthatatlan kakukkfüvet, a téli villámot,

Vagy a vízesést, vagy a zenét, mely oly mélyen hallatik,

Hogy nem is hallod, csak te vagy a zene,

Míg a zene tart. De mindez csak célzás és sejtés,

Célzásra sejtés felel; és a többi

Csak ima, engedelmesség, fegyelem, gondolat és cselekvés.

A félig sejtett célzás, a félig értett ajándék:

                               a Megtestesülés.

Itt a lét szféráinak

Lehetetlen egysége megvalósul,

Itt a múlt meg a jövő

Legyőzetik és kibékül,

Hol a tettben máskor az mozogna,

Ami csak mozgatódik,

Mert a mozgásnak nincs benne forrása semmi -

Hajtják a démoni, alvilági

Erők. És az igazi tett a szabadulás

A múlttól is, meg a jövőtől.

Legtöbben ezt a célt

Itt soha el nem érjük,

Kiket csak azért nem tudtak legyőzni,

Mert próbáltuk újra meg újra;

Mi örülhetünk, ha végül időbeli

Visszatérésünk táplálja majd

(Nem túl messze a tiszafától)

A lényegi talaj életét.

Uploaded byP. T.
Source of the quotation