Eliot, T. S.: Prelűdök (Preludes in Hungarian)

                     I

The winter evening settles down

With smell of steaks in passageways.

Six o'clock.

The burnt-out ends of smoky days.

And now a gusty shower wraps

The grimy scraps

Of withered leaves about your feet

And newspapers from vacant lots;

The showers beat

On broken blinds and chimneypots,

And at the corner of the street

A lonely cab-horse steams and stamps.

And then the lighting of the lamps.

                      II

The morning comes to consciousness

Of faint stale smells of beer

From the sawdust-trampled street

With all its muddy feet that press

To early coffee-stands.

With the other masquerades

That times resumes,

One thinks of all the hands

That are raising dingy shades

In a thousand furnished rooms.

                       III

You tossed a blanket from the bed

You lay upon your back, and waited;

You dozed, and watched the night revealing

The thousand sordid images

Of which your soul was constituted;

They flickered against the ceiling.

And when all the world came back

And the light crept up between the shutters

And you heard the sparrows in the gutters,

You had such a vision of the street

As the street hardly understands;

Sitting along the bed's edge, where

You curled the papers from your hair,

Or clasped the yellow soles of feet

In the palms of both soiled hands.

                         IV

His soul stretched tight across the skies

That fade behind a city block,

Or trampled by insistent feet

At four and five and six o'clock;

And short square fingers stuffing pipes,

And evening newspapers, and eyes

Assured of certain certainties,

The conscience of a blackened street

Impatient to assume the world.

I am moved by fancies that are curled

Around these images, and cling:

The notion of some infinitely gentle

Infinitely suffering thing.

Wipe your hand across your mouth, and laugh;

The worlds revolve like ancient women

Gathering fuel in vacant lots.

                  I

Leszállt a téli este, sültszag

Hatol ki az utcaközökbe.

Hat óra.

Napok leégnek füstölögve.

Lábunkat

egy gyors szélroham

Most mocskosan

Avarral s grundokról hozott

Újsággal beveri esőzve;

Zord záporok

Vágnak kéményre, tört redőnyre,

Fellobbant egyet gőzölögve

A sarki konflisló, szegény.

Aztán kigyúló lámpafény.

                  II

A reggel tudatára ébred,

Hogy poshadt sörszagot lehel

A fűrészporral taposott

Utca, hol hajnali

Kávézókba gyorsan betérnek

Emberek sáros lábai.

Eszünkbe jut, hogy az időnek

Hány jelmeze van,

Amelyet fölvehet:

Például a sokféle kéz,

Amely most piszkos függönyöket

Húz szét az ezer garniban.

                 III

Ágyról a takarót ledobtad,

Hanyatt feküdtél, várakoztál;

Szundítottál, az éjt figyelted,

A szennyes, tízezernyi képet,

Melyekből összeállt a lelked;

Remegve a plafónig égtek.

S mire a világ visszajött

- Redőnyrésen fénnyel hatolt át,

Ereszen verebek dalolták -,

Oly látomásod lett az utca,

Melyet az utca megtagad,

Míg ágy szélén ülsz, hol hajadnak

Papírcsigáit bontogattad,

Vagy két piszkos kezedbe fogva

Mind a két sárgás talpadat.

                  IV

Lelke kinyúlt az égen át,

Mely egy háztömb mögött fakul,

Vagy négytől ötig és hatig

Lábak tiporják konokul;

Tömpe ujjak tömnek pipát,

Esti újságok, jól bevált

Biztonság bizonyos szemekben,

Egy utca elfeketedik,

Hogy a világgal forrjon egybe.

Ráfonódva e képzetekre

Az ábrándok betöltenek:

Eszméje egy végtelenül nemes

S végtelenül fájó valaminek.

Töröld meg szádat, és nevess;

A világok, mint üres telkeken

Rőzsét gyűjtő vénasszonyok keringnek.