English and Scottish Folk Ballads: Waly, Waly, Love be Bonny

O waly, waly up the bank,

  And waly, waly down the brae,

And waly, waly yon burn side,

  Where I and my love were wont to gae.

I leant my back unto an aik,

  I thought it was a trusty tree;

But first it bow'd, and syne it brak,

  Sae my true love did lichtly me.

O waly, waly, but gin love be bonny,

  A little time while it is new;

But when its auld, it waxeth cauld,

  And fades awa' like morning dew.

O wherfore shuld I busk my head?

  Or wherfore shuld I kame my hair?

For my true love has me forsook,

  And says he'll never loe me mair.

Now Arthur-Seat sall be my bed,

  The sheets shall neir be prest by me:

Saint Anton's well sall be my drink,

  Since my true love has forsaken me.

Marti'mas wind, when wilt thou blaw,

  And shake the green leaves aff the tree?

O gentle death, when wilt thou cum?

  For of my life I am wearìe.

'Tis not the frost that freezes fell,

  Nor blawing snaws inclemencìe;

'Tis not sic cauld that makes me cry,

  But my love's heart grown cauld to me.

Whan we came in by Glasgow town,

  We were a comely sight to see;

My love was clad in black velvet,

  And I myself in cramasìe.

But had I wist, before I kist,

  That love had been sae ill to win,

I had lockt my heart in a case of gowd,

  And pinnd it with a siller pin.

And, oh! that my young babe were born,

  And set upon the nurse's knee,

And I myself were dead and gane!

  And the green grass growing over me.

Ó jaj, ó jaj a part fokán,

ó jaj, ó jaj a domb tövén,

ó jaj, ó jaj, patak, csobogó,

hol szerelmemmel jártam én.

Hátam döntöttem tölgyfának,

azt hittem, benne bízhatom:

hajlott elébb, majd eltörött –

így tűnt szerelmem, álnokom.

Ó jaj, ó jaj, ha a hű szerelem

csak addig szép, míg születik,

de ahogy megszoknánk, kihűl,

és hajnali harmatként tűnik.

Ó, mért ékítsem így fejem?

Mért fésüljem gonddal hajam?

Ha szerelmem már elhagyott,

boldogságom végképp odavan?

Arthur-Seat lesz az ágyam hát;

lepedőt én nem mocskolok.

Szent Antal kútjából italom –

mert a szerelmem elhagyott.

Márton napi szél, hideged nem jön,

lefújni a fáról a zöld levelet?

Hol késlekedsz, kedves Halál?

Meguntam, látod, az életemet.

Ez nem a természeti tél,

mely havat hoz, metsző vihart:

ha könnyezem – szerelmesemért,

mert szíve irántam kihalt.

Hogy Glasgow-ba jöttünk, bizony,

szép pár voltunk: te, kedvesem,

hordtál éjszín bársony ruhát,

vállam födte bíbor köpeny.

Ha tudtam volna, csók előtt,

hogy a vágy csak ily tünemény,

arany dobozba zárom szivem,

ezüst tűvel rögzítem én.

Ó, jaj! ha gyermekem megszületik,

ha térdén hintáztatja dada,

én magam eltűnök, hiszen itt

már senki vagyok! lányságom oda.