This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Hughes, Ted: Fekete kabát (Black Coat in Hungarian)

Portre of Hughes, Ted
Portre of Gergely Ágnes

Back to the translator

Black Coat (English)

I remember going out there,

The tide far out,the North Shore ice-wind

Cutting me back

To the quick of the blood – that outer-edge nostalgia,

The good feeling. My sole memory

Of my black overcoat. Padding the wet sandspit.

I was staring at the sea, I suppose.

Trying to feel thoroughly alone,

Simply myself, with sharp edges -

Me and the sea one big tubula rasa,

As if my returning footprints

Out of that scrim of gleam, that horizon-wide wipe,

Might be a whole new start.

 

My shoe-sole shapes

My only sign.

My minimal but satisfying discussion

With the sea.

Putting my remarks down, for the thin tongue

Of the sea to interpret. Inaudibly.

A therapy,

Instructions too complicated for me

A the moment, but stowed in my black box for later.

Like feeding a wild deer

With potato crisps

As you do in that snapshot where you exclaim

Back towards me and my camera.

 

So I had no idea I had stepped

Into the telescopic sights

Of the paparazzo sniper

Nested in your brown iris.

Perhaps you had no idea either,

So far off, half a mile maybe,

Looking towards me. Watching me

Pin the sea’s edge down.

No idea

How that double image,

Your eye’s inbuilt double exposure

Which was the projection

Of your two-way heart’s diplopic error,

The body of the ghost and me the blurred see-through

Came into single focus,

Sharp-edged, stark as a target,

Set up like a decoy

Against that freezing sea

From which your dead father had just crawled.

 

I did not feel

How, as your lenses tightened,

He slid into me.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://racheljulkowski.wordpress.com

Fekete kabát (Hungarian)

Emlékszem, kimentem oda,

Az elhúzó apályban, az északi-tengeri jeges szél

Felvérző elevenembe

Vágott - a határon kívüliség nosztalgiája

Volt ez, boldog érzés. Egyedüli emlékem

A fekete nagykabátról. Tapodás a nedves

Homokzátonyon. Azt hiszem, bámultam

A tengert. Megpróbáltam teljesen magányosnak

Érezni magam, egyszerűen csak magam, éles határaimmal -

Én és a tenger, egyetlen nagy tabula rasa,

Mintha visszatérő lábnyomaim

A sugárszövedékből, a horizontszéles törléssávból

Mindent újra tudnának kezdeni.

 

Két cipőtalpnyom.

A jelem ennyi.

Jelentéktelen párbeszéd a tengerrel.

Nekem elég.

Porba rovása annak, ami a tenger híg nyelvéből

Tolmácsolható. Hang nélkül is.

Terápia.

Példázatok, amelyeket nem tudtam megfejteni

Akkor, de amelyek elraktározódtak fekete

Dobozomban, későbbre. Mint a vad szarvas

Etetése burgonyaszirommal,

Mozdulatod a fényképen, amelyről

Visszakiáltasz rám és a masinámra.

 

Sejtelmem sem volt hát, hogy beléptem

A barna íriszedben fészkelő

Paparazzo-orvlövész

Távcsövének látómezejébe.

Talán te sem sejtetted.

Messze voltál, félmérföldnyire, meglehet,

Onnan néztél. Figyelted, ahogy

Rögzítem a tengerhatárt.

Sejtelmem sincs,

Hogy az a kettős kép,

A szemedbe épített kettős megvilágítás,

Kétágú szíved kettős látású

Tévhitének kivetülése,

A kísértet teste és én, a homályosan átlátszó,

Hogyan kerültünk egyetlen gyújtópontba,

Amely éles határú, határozott, mint a célpont,

Ott áll, csapdaként,

A kimerevített tenger előtt,

Amelyből halott apád éppen elővonszolódott.

 

Nem éreztem meg,

Ahogy látcsöved lencséje megfeszül,

És ő odasiklik, belém.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.inaplo.hu/nv

minimap