James I., King of Scotland: A király könyve (részlet) (The Kingis Quair (detail) in Hungarian)

Bewailing in my chamber thus allone,

Despeired of all joye and remedye,

Fortirit of my thoght and wo begone,

And to the wyndow gan I walk in hye

To se the warld and folk that went forby;

As for the tyme, though I of mirthis fude

Myght have no more, to luke it did me gude.

 

Now was there maid fast by the touris wall

A gardyn fair, and in the corneris set

Ane herber grene with wandis long and small

Railit about; and so with treis set

Was all the place, and hawthorn hegis knet,

That lyf was non walking there forby

That myght within scarse ony wight aspye,

 

So thik the bewis and the leves grene

Beschadit all the aleyes that there were.

And myddis every herber myght be sene

The scharp grene suete jenepere,

Growing so fair with branchis here and there,

That, as it semyt to a lyf without,

The bewis spred the herber all about.

 

And on the small grene twistis sat

The lytill suete nyghtingale and song

So loud and clere the ympnis consecret

Of lufis use, now soft, now lowd among,

That all the gardyng and the wallis rong

Ryght of thair song and of the copill next

Of thair suete armony; and lo the text:

 

"Worschippe, ye that loveris bene, this May,

For of your blisse the kalendis ar begonne,

And sing with us, 'Away, winter, away!

Cum, somer, cum, the suete sesoun and sonne!'

Awake, for schame! that have your hevynnis wonne,

And amorously lift up your hedis all:

Thank Lufe that list you to his merci call."

 

Quhen thai this song had song a lytill thrawe,

Thai stent a quhile and therwith unaffraid,

As I beheld and kest myn eyne a lawe,

From beugh to beugh thay hippit and thai plaid,

And freschly in thair birdis kynd arraid

Thair fetheris new, and fret thame in the sonne,

And thankit Lufe that had thair makis wonne.

 

This was the plane ditee of thair note,

And therwithall unto myself I thoght,

"Quhat lyf is this, that makis birdis dote?

Quhat may this be? How cummyth it of ought?

Quhat nedith it to be so dere ybought?

It is nothing, trowe I, bot feynit chere,

And that men list to counterfeten chere."

 

Eft wald I think, "O Lord, quhat may this be,

That Lufe is of so noble myght and kynde,

Lufing his folk? And suich prosperitee,

Is it of him, as we in bukis fynd?

May he oure hertes setten and unbynd?

Hath he upon oure hertis suich maistrye?

Or all this is bot feynyt fantasye?

 

"For gif he be of so grete excellence

That he of every wight hath cure and charge,

Quhat have I gilt to him or doon offense

That I am thrall and birdis gone at large,

Sen him to serve he myght set my corage?

And gif he be noght so, than may I seyne,

'Quhat makis folk to jangill of him in veyne?'

 

"Can I noght elles fynd, bot gif that he

Be lord, and as a god may lyve and regne

To bynd and louse and maken thrallis free,

Than wold I pray his blisfull grace benigne

To hable me unto his service digne,

And evermore for to be one of tho

Him trewly for to serve in wele and wo."

 

And therwith kest I doun myn eye ageyne,

Quhare as I sawe, walking under the tour,

Full secretly new cummyn hir to pleyne,

The fairest or the freschest yong floure

That ever I sawe, me thoght, before that houre;

For quhich sodayn abate anon astert

The blude of all my body to my hert.

 

And though I stude abaisit tho a lyte

No wonder was, forquhy my wittis all

Were so overcom with plesance and delyte,

Onely throu latting of myn eyen fall,

That sudaynly my hert became hir thrall

Forever, of free wyll; for of manace

There was no takyn in hir suete face.

Igy siránkozva egymagam szobámban,

minden örömről s vigaszról lemondva,

töprengésbe fáradtam, búra váltan

csak odaálltam kitárt ablakomba,

hogy lássam, akik ott járnak naponta;

ennél nagyobb vigasz amúgyse várt rám

akkoriban, de jólesett a látvány.

 

Mármost állott amott a fal tövében

egy szép kert, és ennek sarkába vetve

zöld gyepszőnyeg, körülkerítve szépen

kisebb-nagyobb karókkal; fák seregje

állt ott, fogva galagonya-keretbe;

lélek nem járt ezen a sima páston,

s nem volt, ki bárkit közel s messze lásson.

 

A bokrok és a lombok zöldje mély

árnyékát a sétautakra szórta;

tüskés ágát a gyepágyak fölé

nyújtóztatta az édes zöld boróka,

nőve oly szépen és olyan gyakorta,

hogy úgy tűnt a kívülálló szemekbe,

mintha minden pástot zöld ága lepne.

 

Gallyacskáin hintáztatva magát

sok édes csöppnyi csalogány dalolta

harsányan és tisztán szent himnuszát

a szerelemnek; oly lágy volt e nóta,

hogy a kert és a fal, mely körben óvta,

zengett daluktól, és ilyen szöveg

sejlett összhangzó strófáik megett:

 

„Ki szeret, májust imádni siessen,

mert üdvössége évadja közel,

dalolja vélünk: Távozz, tél, no hess el!

Jer, édes nyár, szép évszak napja, jer!

Ki mennyét elnyeré, mind talpra fel!

És a fejét mind büszkén szegje égre,

hogy a szerelem méltatta kegyére!"

 

E dalt elfújván, egy intésre szinte

elhallgattak, és semmitől se félve,

ahogy láttam a kertbe letekintve,

játszin röpdöstek ágról ágra térve,

friss tollukat kitárták mind a fényre,

s rendezték, tisztogatták e madárkák,

Szerelemnek köszönve ki-ki párját.

 

Ily tanulságot hordozott az ének,

s az én agyamban kérdések tüzeltek:

„Mitől vidulnak így e csöppnyi lények?

mi teszi ezt, s ugyan miféle szerzet,

amit az ember oly nagy áron nyerhet?

Semmi az", véltem, „alakoskodás csak,

mímelt vígság tetszik az ostobáknak."

 

Majd gondolám: „Uram, a Szerelem

valóban ily nagy és jó, így uralja

híveit, s tőle oly töméntelen

javakat nyernek, mint sok könyv szavalja?

Szívünk oldozni s kötni van hatalma?

Ilyen korlátlan úr szívünk felett?

Vagy mindez csak meglódult képzelet?

 

Mert ha oly nagyszerű, mint mondja sok,

hogy minden lényre van figyelme, gondja,

mi vétkem van hát ellenébe, hogy

rab vagyok, míg a madár száll csapongva?

Szolgálatára szívem mért nem vonja?

S ha nem olyas, mint tartja azt a fáma,

miért fecsegnek róla oly hiába?

 

S ha mégis úgy van, hogy uralkodik,

ha úgy él és parancsol, mint egy isten,

oldoz, kötöz és rabot szabadít,

akkor jobb, ha áldott tetszésit esdem,

hogy jobbágyául fogadjon kegyesen,

és hogy e naptól azok sorsát osszam,

kik szolgálják őt híven jóban, rosszban."

 

S a kertbe pillantottam ekkor újra,

s a torony tövén láttam játszi, áldott

léptekkel elsuhanni, szinte bújva,

egy oly friss, ifjú, gyönyörű virágot,

minőt szemem a percig sose látott.

Megmeredtem, és mindem porcikámnak

vére egyszerre a szívembe áradt.

 

S hogy ott álltam ámulva s felhevülve,

nem is csoda; hisz pillantás alatt

eszem a gyönyör s tetszés úgy legyűrte,

míg tekintetem rajta fennakadt,

hogy rabja lettem örökre, szabad

akaratból, hisz nem látszott az édes

arcon nyoma sem a fenyegetésnek.