Keyes, Sidney: Europe’s Prisoners
Europe’s Prisoners (English)Never a day, never a day passes But I remember them, their stoneblind faces Beaten by arclights, their eyes turned inward Seeking an answer and their passage homeward.
For being citizens of time, they never Would learn the body’s nationality. Tortured for years now, they refuse to sever Spirit from flesh or accept our callow century.
Not without hope, but lacking present solace, The preacher knows the feel of nails and grace; The singer snores; the orator’s facile hands Are fixed in a gesture no one understands.
Others escaped, yet paid for their betrayal: Even the politicians with their stale Visions and cheap flirtations with the past Will not die any easier at the last.
The ones who took to garrets and consumption In foreign cities, found a deeper dungeon Than any Dachau. Free but still confined The human lack of pity split their mind.
Whatever days, whatever seasons pass, The prisoners must stare in pain’s white face: Until at last the courage they have learned Shall burst the walls and overturn the world.
|
Európa foglyai (Hungarian)Sohase múlik, sohase múlik se éj, se nap, hogy én ne látnám őket, kő-vak arcukat, amit ívlámpa-fény ver s a befordult szemet, választ kutatva s ösvényt, amely haza vezet:
ők az idő polgárai, a testnek honosságáról már egyik se tud, kínzatva rég, nem metszik el a lelket a hústól s messzedobják éretlen századuk.
Nem reménytelenül, de gyors vígaszt mégse ráismer már a pap körömre s kegyelemre; hortyog az énekes; a szónok fürge keze oly mozdulatba dermedt, mit nem ért senkise.
Mások megszöktek és szökésükért fizettek: a politikusok, hiába volt a keshedt látomás és a múlttal játékuk, kelletésük, könnyebb halált nem halnak ők se végül.
Aki padlásra s tüdővészbe tévedt idegen városban, börtöne mélyebb Dachaunál. Esze kötve, bár szabad, a szánalom szomjában meghasad.
Sohase múlik, sohase múlik se év, se nap, a fájdalom fehér arcába mered a rab, míg végül megtanult bátorsága kicsap, forgatja a világot, fordítja a falat.
|