Azon a fán legfényesebb az alma,
de amíg én, a mesélő, nem szóltam,
nem ismerték saját értelmüket,
se más legendákat, füzérként lógtak
a rémhírt rebegő
fekete ágakon. A szél zaja üres.
A szárnyas rovarok se járnak jobban,
bárhogyan ügyeskednek,
bárhol szállnak le. Maradj kedvesem;
lásd csak, gyöngéden hagynak el engem
a szilfaleveleken,
göngyölnek a nyár hajnali porába.
Augusztusban asztalosok, kőművesek
hemzsegnek körül, akár a legyek,
drága nyaralót építve, akiknek
nincs szükségük rá, ha ki nem kergetnek
molytalanított szekrényükből,
bosszankodhatnak a megrendelők.
Kibővíteném szobáikat ingyen,
és ostoba napórákat adnék nekik,
hogy tudják az időt, de észrevettem,
szabálytalan lábnyomom elborzasztja őket
esténként és vasárnap délután,
permettel próbálják árnyékát eltörölni.
Hogy légy úrrá a valóságon? Egyik út a szerelem,
a képzelet a másik. Ülj ide
mellém, édes; fogd kezedbe nehéz kezem.
A lepkéket figyeljük majd a sövény fölött,
kis karórákat visznek szárnyukon:
az ujjunk, két Buddha, megérinti a földet.