Levertov, Denise: Nyugat felé (Stepping westward in Hungarian)

What is green in me
darkens, muscadine.

If woman is inconstant,
good, I am faithful to

ebb and flow, I fall
in season and now

is a time of ripening.
If her part

is to be true,
a north star,

good, I hold steady
in the black sky

and vanish by day,
yet burn there

in blue or above
quilts of cloud.

There is no savor
more sweet, more salt

than to be glad to be
what, woman,

and who, myself,
I am, a shadow

that grows longer as the sun
moves, drawn out

on a thread of wonder.
If I bear burdens

they begin to be remembered
as gifts, goods, a basket

of bread that hurts
my shoulders but closes me

in fragrance. I can
eat as I go.

Ami zöld bennem
sötét, muskotály.

Az asszony ingatag,
lehet, én hű vagyok

árhoz, apályhoz,
lombhullással

hullok s most van az érés.
Ha az kell

hogy hű legyen,
északi csillag,

jó, én a sötét
égen kitartok,

s eltűnök nappal
mégis égve

a kékben vagy a
felhőpaplan fölött.

Nincs édesebb íz,
nincs sósabb,

mint boldog lenni, az lenni
ami, asszony,

s aki, énmagam,
én vagyok, árnyék

ami nő, ahogy fordul
a nap, a csoda

húrjára feszítve.
Ha nehéz, amit viszek,

eszembe jut
hogy ajándék lesz, vásárfia, mint a

kosár kenyér,
mely töri vállamat, de

illatába fog. Ehetem,
miközben megyek.