Livesay, Dorothy: Bartók és a muskátli (Bartok and the Geranium in Hungarian)

She lifts her green umbrellas
Towards the pane
Seeking her fill of sunlight
Or of rain;
Whatever falls
She has no commentary
Accepts, extends,
Blows out her furbelows,

Her bustling boughs;
And all the while he whirls
Explodes in space,
Never content with this small room:
Not even can he be
Confined to sky
But must speed high and higher still
From galaxy to galaxy,
Wrench from the stars their momentary notes
Steal music from the moon.

She’s daylight
He is dark
She’s heaven-half breath
He storms and crackles
Spits with hell’s own spark.

Yet in this room this moment now
These together breathe and be:
She, essence of serenity,
He in a mad intensity
Soared beyond sight
Then hurls, lost Lucifer,
From heaven’s height.

And when he’s done, he’s out:
She leans a lip against the glass
And preens herself in light.

Ez zöld ernyőit emeli
Az ablak felé,
Hogy áradjon a napfény avagy
Az eső belé;
Bármi essék,
Nincs kommentárja rá,
Elfogad, növekszik,
Csak cicoma a gondja,

Ágbogait bontja;
Ő meg közben itt kavarog,    
Szétrobban az űrben,
E kis szoba szűk neki,           
Nem lehet határ         
Neki az ég se már,     
Egyre magasabbra tör           
Galaxistól galaxisig,  
Csillagokból csikar ki hangokat,       
S zenéjét a holdtól cseni.      

Ez a napvilág,
Ő a sötét,
Ez visszafojtott égi sóhaj,
Ő viharzik, recseg
S pokol szikráit köpi szét.

Ám a szobában, e percben
A kettő együtt él, lehel:
Ez a derű esszenciája,
Ő tébolyult intenzitással
Tör látkörön túl,
Majd hull az ég magasából,
Elveszett Lucifer.

És ő már nincs is itt;
Ez meg ajkát üvegre hajtva
Fényben szépítkezik.