Marlowe, Christopher: A Fragment

I WALK’D along a stream, for pureness rare,
Brighter than sun-shine; for it did acquaint
The dullest sight with all the glorious prey
That in the pebble-pavèd channel lay.

No molten crystal, but a richer mine, 
Even Nature’s rarest alchymy ran there,—
Diamonds resolv’d, and substance more divine,
Through whose bright-gliding current might appear
A thousand naked nymphs, whose ivory shine,
Enamelling the banks, made them more clear 
Than ever was that glorious palace gate
Where the day-shining Sun in triumph sate.

Upon this brim the eglantine and rose,
The tamarisk, olive, and the almond tree,
As kind companions, in one union grows, 
Folding their twining arms, as oft we see
Turtle-taught lovers either other close,
Lending to dulness feeling sympathy;
And as a costly valance o’er a bed,
So did their garland-tops the brook o’erspread. 

Their leaves, that differ’d both in shape and show,
Though all were green, yet difference such in green,
Like to the checker’d bent of Iris’ bow,
Prided the running main, as it had been—

Napnál tündöklőbb, szűztiszta patak
Mentén vitt utam – az bizony adott
A mélyét borító kövek alatt
Tompa szemnek is legelnivalót!

Nem kristály-áram, még drágább telér:
Természet alkímiája fut ott,
Szubsztancia, gyémántnál többet ér,
Szikrázó siklásán át látszhatott
Volna ezer pőre nimfa fehér
Zománcfényben, díszítve díszkaput
Szebbé, mint valaha, min trónra lelt
A fényhozó nap, s győzelme betelt.

E partszegélyen fűz s vadrózsatő,
És tamariszkusz és mandulafa
Mint kedves társak, egybekelve nő;
Egymást ölelő karjuk fonata
Mint száz, gerle-ihlette szerető,
S tompultságot űz jóindulata;
Ágyat borító drága kárpitok:
Virágfüzér lepte a patakot.

Minden levél más, száz szín és alak,
Bár zöld volt mind, de oly változatos,
Mint Írisz íja íve; és haladt
Büszkén a gyors folyó, mint hogyha most...