Minél ritkábban jövök, annál többször
gondolok vissza szép házadra, melyben
felnőttem. A hajlongó gesztenyékkel
szegett, egyenes út végén, ahogy
szögletesen előbukkan, való-
színűtlenül fehér, meszelt falával -
akárha villámfény mutatná.
Mindig a helyszínt látom,
nem téged. Te valahol kívül állsz,
búcsút intve, hol egy évtizede
elváltunk. Mára elvesztésed is
szem elől vesztettem. Mindaz, amit
fellelek még: mohos lépcsőfokok,
melyeken jártál - látható magány.
Négy grófságnyira lakom, mégis
rád gondolok: esténként délnek indulsz
kocsiddal - a kórház felé, ahol
a feleséged fekszik. Meddig tart még?
Hat éve már, hogy járod az utat,
ajándékként apró, viszonylagos
boldogságok hírével, hogy örüljön.
Emlékszem a földekre, melyek mellett
elhajtottál: szétdobált gyógyszeres-
dobozok a szántásban... Ha ma is
ott állnék, látva, ahogy a hajat
reményvesztett arcából kisimítod,
talán felismerném a szerelem
tekintetét, szívtépő tisztaságát.