O'Hara, Frank: James Deanért (For James Dean in Hungarian)

Welcome me, if you will,

as the ambassador of a hatred

who knows its cause

and does not envy you your whim

of ending him.

 

For a young actor I am begging

peace, gods. Alone

int he empty streets of New York

I am its dirty feet and head

and he is dead..

 

He has banged into your wail

of air, your hubris, racing

towards your heights and you

have cut him from your table

which is built, how unfairly

for us l not on trees, but on clouds.

 

I speak as one whose filth

is like his own, of pride

and speed and your terrible

example nearer than the siren's speech,

a spirit eager for the punishment

which is your only recognition.

 

Peace! to be true to a city

of rats and to loved the envy

of the dreary, smudged mouthers

of an arcane dejection

smoldering quietly in the perception

of hopelessness and scandal

at unnatural vigor. Their dreams

are their own, as are the toilets

of a great railway terminal

and the sequins of a very small,

very fat eyelid.

                       I take this

for myself, and you take up

the thread of my life between your teeth

tin thread and tarnished with abuse.

you still shall hear

as long as the beast in me maintains

its taciturn power to close my lids

in tears, and my loins move yet

in the ennobling pursuit of all the worlds

you have left me alone in, and would be

the dolorous distraction from,

while you summon your army of anguishes

which is a million hooting blood vessels

on the eyes and in the ears

at the instant before death.

                                         And

the menus who surrounded him critically,

languorously waiting for a

final impertinence to rebel

and enslave him, starlets and other

glittering things in the hog-wallow,

lunging mireward in their inane

moth-like adoration of niggardly

cares and stagnant respects

paid themselves, you spared,

as a hospital preserves its orderlies.

Are these your latter-day saints

these unctuous starers, muscular

somnambulists, these stages for which

no word's been written hollow

enough, these exhibitionists in

well veiled booths, these navel-suckers?

 

Is it true that you high ones, celebrated

among amorous flies, hated the

prodigy and invention of his nerves?

To withhold your light

from painstaking paths!

your love

should be difficult; as his was hard.

 

Nostrils of pain dawn avenues

of luminous spit-globes breathe in

the fragrance of his innocent flesh

like smoke, the temporary lift,

the post-cancer excitement

of vile manners and veal-thin lips,

obscure in the carelessness of your scissors,

 

Men cry from the grave while they still live

and now I am this dead man's voice,

stammering, a little in the earth.

I take up

the nourishment of his pale green eyes,

out of which I shall prevent

flowers from growing, your flowers.

Köszöntsetek, ha úgy tetszik,

mint a gyűlölet nagykövetét,

aki tudja, miért

végeznétek vele, és nem irigyli

tőletek ezt a szeszélyt.

 

Egy ifjú szinészre esedezek

békét, istenek. Árván,

üres utcákon, New Yorkban,

e város piszkos lába és feje vagyok,

és ő halott.

 

Beleütközött lég-torlaszotokba,

gőgötökbe, mert száguldott

magaslataitok iránt,

s ti letaszítottátok asztalotoktól,

ami nekünk, ó, ocsmány kijátszás!

nem fákra, de felhőkre épült.

 

Szólok mint akinek mocska

olyan mint önmaga, büszkeség,

sebesség adta és rút

példátokhoz inkább illik mint szirén-beszédhez,

mert lélek, mohó a büntetésre,

ami egyetlen elismeréstek.

 

Békét! hű lenni e patkány-

városhoz s egy titkos lezüllés

sivár és füstös fecsegőinek

szeretni irigységét,

s a hallatlan erejű botrány

s reménytelenség szemlélésében

rohadni csendesen. Álmuk,

akár önmaguk, akár egy nagy

vasuti végállomás toalettjei,

s mint egy igen kicsi hízott szemhéj

zecchinói.

              Elveszem ezt

magamnak, ti pedig veszitek

fogatok közé életem fonalát,

ón-fonál, koptatta durva visszaélés –

majd sok ilyet hallotok rólam,

míg megmarad bennem az állat

néma hatalma, hogy szemhéjamat

könnyekbe zárjam, sarjaim mozognak mégis

megnemesítő hajszájában minden világnak,

hova árván hagytatok, s honnan

a kiszakíttatás fájdalmas lenne,

mialatt összegyűl kín-armadátok,

millió szirénás vér-hajó

a szemeken és a fülekben

a halál előtti pillanatban.

                                   És

a szolgák, akik őt kritikusan körülállták

epedőn várva a végső

arcátlanságot, hogy lázadhassanak,

s leigázzák őt, mozi csillagocskák meg egyéb

csillogó dolgok, fetrengve mint a disznó,

döfködve ostobán a pocsolya felé,

pilleként imádva a maguk-iránti

zsugori gondoskodást, a tespedő

tiszteletet, amit ti megspóroltatok,

ahogy a kórház megőrzi személyzetét.

Ezek hát legfrissebb szentjeitek,

e bámész kenetesek, izmos

holdkórosok, ezek a színpadok, miknek

elég üres szavakat még sose írtak,

ezek az exhibicionisták

jól fátylazott bódékban, ezek a köldök-szopók?

 

Igaz, hogy ti, magasságosak, szerelmes

legyek közt ünnepeltek, gyűlöltétek

idegei csodáját s leleményét?

Hogy fényetek megvonhassátok

a fáradhatatlan ösvényektől,

szerelmetek legyen súlyos

súlyos, mint amilyen szilárd az övé!

 

A kín orrlyukai végig a kivilágított

köpet-gömbös körútakon beszívják

ártatlan húsa illatát,

mint a füstöt, az ideiglenes begerjedést,

rák-utáni izgatottságát

a bűnös szokásoknak s borjuhus-vékony ajkaknak,

elveszve gondtalan szorításotokban.

 

Az ember még éltében is a sírból kiált,

és most én vagyok ez a holt-ember-hang,

a földben dadogó.

Magamhoz vettem

halványzöld szeme táplálékát,

s megakadályozom vele

növekedésében a virágot, a ti virágotok.