This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Pamuk, Orhan: My Name is Red (detail)

Portre of Pamuk, Orhan

My Name is Red (detail) (English)

1. I am a corpse

I am nothing but a corpse now, a body at the bottom of a well. Though I drew my last breath long ago and my heart has stopped beating, no one, apart from that vile murderer, knows what’s happened to me. As for that wretch, he felt for my pulse and listened for my breath to be sure I was dead, then kicked me in the midriff, carried me to the edge of the well, raised me up and dropped me below. As I fell, my head, which he’d smashed with a stone, broke apart; my face, my forehead and cheeks, were crushed; my bones shattered, and my mouth filled with blood.
 For nearly four days I have been missing: My wife and children must be searching for me; my daughter, spent from crying, must be staring fretfully at the courtyard gate. Yes, I know they’re all at the window, hoping for my return.
 But, are they truly waiting? I can’t even be sure of that. Maybe they’ve gotten used to my absence—how dismal! For here, on the other side, one gets the feeling that one’s former life persists. Before my birth there was infinite time, and after my death, inexhaustible time. I never thought of it before: I’d been living luminously between two eternities of darkness.
 I was happy; I know now that I’d been happy. I made the best illuminations in Our Sultan’s workshop; no one could rival my mastery. Through the work I did privately, I earned nine hundred silver coins a month, which, naturally, only makes all of this even harder to bear.
 I was responsible for painting and embellishing books. I illuminated the edges of pages, coloring their borders with the most lifelike designs of leaves, branches, roses, flowers and birds. I painted scalloped Chinese-style clouds, clusters of overlapping vines and forests of color that hid gazelles, galleys, sultans, trees, palaces, horses and hunters. In my youth, I would decorate a plate, or the back of a mirror, or a chest, or at times, the ceiling of a mansion or of a Bosphorus manor, or even, a wooden spoon. In later years, however, I only worked on manuscript pages because Our Sultan paid well for them. I can’t say it seems insignificant now. You know the value of money even when you’re dead.
 After hearing the miracle of my voice, you might think,
 “Who cares what you earned when you were alive? Tell us what you see. Is there life after death? Where’s your soul? What about Heaven and Hell? What’s death like? Are you in pain?”
 You’re right, the living are extremely curious about the Afterlife. Maybe you’ve heard the story of the man who was so driven by this curiosity that he roamed among soldiers in battlefields. He sought a man who’d died and returned to life amid the wounded struggling for their lives in pools of blood, a soldier who could tell him about the secrets of the Otherworld. But one of Tamerlane’s warriors, taking the seeker for the enemy, cleaved him in half with a smooth stroke of his scimitar, causing him to conclude that in the Hereafter man gets split in two.
 Nonsense! Quite the opposite, I’d even say that souls divided in life merge in the Hereafter. Contrary to the claims of sinful infidels who’ve fallen under the sway of the Devil, there is indeed another world, thank God, and the proof is that I’m speaking to you from here. I’ve died, but as you can plainly tell, I haven’t ceased to be. Granted, I must confess, I haven’t encountered the rivers flowing beside the silver and gold kiosks of Heaven, the broad-leaved trees bearing plump fruit and the beautiful virgins mentioned in the Glorious Koran—though I do very well recall how often and enthusiastically I made pictures of those wide-eyed houris described in the chapter “That Which Is Coming.” Nor is there a trace of those rivers of milk, wine, fresh water and honey described with such flourish, not in the Koran, but by visionary dreamers like Ibn Arabi. But I have no intention of tempting the faith of those who live rightfully through their hopes and visions of the Otherworld, so let me declare that all I’ve seen relates specifically to my own very personal circumstances. Any believer with even a little knowledge of life after death would know that a malcontent in my state would be hard-pressed to see the rivers of Heaven.
 In short, I, who am known as Master Elegant Effendi, am dead, but I have not been buried, and therefore my soul has not completely left my body. This extraordinary situation, although naturally my case isn’t the first, has inflicted horrible suffering upon the immortal part of me. Though I cannot feel my crushed skull or my decomposing body covered in wounds, full of broken bones and partially submerged in icecold water, I do feel the deep torment of my soul struggling desperately to escape its mortal coil. It’s as if the whole world, along with my body, were contracting into a bolus of anguish.
 I can only compare this contraction to the surprising sense of release I felt during the unequaled moment of my death. Yes, I instantly understood that the wretch wanted to kill me when he unexpectedly struck me with a stone and cracked my skull, but I didn’t believe he’d follow through. I suddenly realized I was a hopeful man, something I hadn’t been aware of while living my life in the shadows between workshop and household. I clung passionately to life with my nails, my fingers and my teeth, which I sank into his skin. I won’t bore you with the painful details of the subsequent blows I received.
 When in the course of this agony I knew I would die, an incredible feeling of relief filled me. I felt this relief during the moment of departure; my arrival to this side was soothing, like the dream of seeing oneself asleep. The snow- and mud-covered shoes of my murderer were the last things I noticed. I closed my eyes as if I were going to sleep, and I gently passed over.
 My present complaint isn’t that my teeth have fallen like nuts into my bloody mouth, or even that my face has been maimed beyond recognition, or that I’ve been abandoned in the depths of a well—it’s that everyone assumes I’m still alive. My troubled soul is anguished that my family and intimates, who, yes, think of me often, imagine me engaged in trivial dealings somewhere in Istanbul, or even chasing after another woman. Enough! Find my body without delay, pray for me and have me buried. Above all, find my murderer! For even if you bury me in the most magnificent of tombs, so long as that wretch remains free, I’ll writhe restlessly in my grave, waiting and infecting you all with faithlessness. Find that son-of-a-whore murderer and I’ll tell you in detail just what I see in the Afterlife—but know this, after he’s caught, he must be tortured by slowly splintering eight or ten of his bones, preferably his ribs, with a vise before piercing his scalp with skewers made especially for the task by torturers and plucking out his disgusting, oily hair, strand by strand, so he shrieks each time.
 Who is this murderer who vexes me so? Why has he killed me in such a surprising way? Be curious and mindful of these matters. You say the world is full of base and worthless criminals? Perhaps this one did it, perhaps that one? In that case let me caution you: My death conceals an appalling conspiracy against our religion, our traditions and the way we see the world. Open your eyes, discover why the enemies of the life in which you believe, of the life you’re living, and of Islam, have destroyed me. Learn why one day they might do the same to you. One by one, everything predicted by the great preacher Nusret Hoja of Erzurum, to whom I’ve tearfully listened, is coming to pass. Let me say also that if the situation into which we’ve fallen were described in a book, even the most expert of miniaturists could never hope to illustrate it. As with the Koran—God forbid I’m misunderstood—the staggering power of such a book arises from the impossibility of its being depicted. I doubt you’ve fully comprehended this fact.
 Listen to me. When I was an apprentice, I too feared and thus ignored underlying truths and voices from beyond. I’d joke about such matters. But I’ve ended up in the depths of this deplorable well! It could happen to you, be wary. Now, I’ve nothing left to do but hope for my thorough decay, so they can find me by tracing my stench. I’ve nothing to do but hope—and imagine the torture that some benevolent man will inflict upon that beastly murderer once he’s been caught.



Uploaded byP. T.
PublisherBenim Adim Kirmizi
Source of the quotationhttp://kkoworld.com/kitablar

A nevem Piros (részlet) (Hungarian)

1. Én a halott vagyok

Most halott vagyok, hulla egy kút mélyén. Sok idő telt el azóta, hogy kileheltem a lelkem, a szívem régen megállt, de aljas gyilkosomon kívül senki sem tudja, hogy mi történt velem. Ő - az az alávaló bestia megfigyelte a lélegzetemet, ellenőrizte a pulzusomat, mert biztos akart lenni benne, bogy megölt, aztán még belerúgott az oldalamba, majd elcipelt a kúthoz, és bedobott ide. Koponyám, amelyet kővel betört, az eséstől széjjelroncsolódott, arcom, homlokom, két orcám szétzúzódott, csontjaim összetörtek, szájam vérrel van teli.
 Négy napja nem tértem haza a feleségem és a gyerekeim bizonyára keresnek. A kislányom már sírni sem tud, csak a kertkaput nézi; mind az utat, a kaput lesik.
 Tényleg a kaput lesik? Nem is tudom. Lehet, hogy belefásultak, és ez szörnyű! Itt ugyanis az embernek az az érzése támad, bogy az élet, amelyet maga mögött hagyott, ugyanúgy megy tovább, mint azelőtt. Határtalan idő telt el a születésem előtt, és halálomat is véget nem érő idő követi majd! Amíg éltem, soha nem gondoltam erre, fényben éltem a két sötét intervallum között.
 Most látom csak, bogy boldog voltam, boldognak kellett lennem, hiszen én készítettem a legszebb aranyozásokat szultánunk festőműhelyében, nem is volt más aranyozó, aki mesterségbeli tudásával felvehette volna velem a versenyt; külső munkáim révén pedig havonta kilencszáz akcse ütötte a markom. Mindezek természetesen még elviselhetetlenebbé teszik halálomat.
 Csak aranyozást és díszítéseket csináltam; az oldalszéleket díszítettem, a keretekbe színes leveleket, ágakat, rózsákat, virágokat, madarakat rajzoltam: kínai módra bodor felhőket, egymásba fonódó leveleket, színes erdőket bennük rejtőző gazellákkal, gályákat, szultánokat, fákat, palotákat, lovakat, vadászokat... Régebben néha-néha tányér belsejébe, tükör hátára, kanálba, egy-egy Boszporusz-parti nyaraló vagy villa mennyezetére vagy láda tetejére is festetten. Az utóbbi években azonban már csak könyvlapokon dolgoztam, mert szultánunk nagyon jól megfizette a szépen díszített könyveket. Nem fogom most azt mondani, hogy a halállal szembesülve jöttem rá, mennyire nincs jelentősége az életben a pénznek. Még akkor is tudja az ember, milyen fontos a pénz, amikor már nem él.
 Tudom, hogy amikor most, ebben a helyzetben a hangomat halljátok, szemben ezzel a csodával így gondolkodtok:
 - Ne arról beszélj, hogy mennyit kerestél, amikor éltél, hanem arról, amit most látsz. Mi van a halál után, hol van a lelked, milyen a paradicsom és a pokol, mit látsz ott? Milyen a halál? Érzel fájdalmat?
 Igazatok van. Tudom, az élőket erősen izgatja, hogy mi történhet a másvilágon. Hallottam egykor valakinek a történetét, aki csak ebbéli kíváncsiságától hajtva járkált a véres csatamezőkön, a holttestek között... Ezt az embert, aki azzal a reménnyel kutakodott a haldokló sebesült harcosok között, hogy talál olyat, aki a halálból visszatérve megosztja vele a túlvilág titkait, Timur katonái ellenségnek vélvén egyetlen kardcsapással kettészelték, s ezért Ő azt képzelte, hogy a másvilágon kettéválik az ember...
 Ilyesmiről szó sincs, sőt azt mondhatom, hogy még a világban kettévált lelkek is egyesülnek itt. A vallástalan gyaurok, hitetlenek és sátánkövető káromlók állításainak ellenére hála istennek van túlvilág, Az, hogy szólok hozzátok, ennek a bizonyítéka. Meghaltam, de mint látjátok, nem semmisültem meg. Azt is meg kell azonban mondanom, bogy nem láttam a Koránban leírt aranyból, ezüstből épült paradicsomi palotákat, mellettük a folyókkal, sem a hatalmas levelű, telt gyümölcsű fákat, sem pedig a szűz szépségeket, pedig nagyon is jól vissza tudok emlékezni arra, milyen élvezettel festegettem többször is azokat a Beköszöntő szúrában szereplő nagy szemű hurikat a paradicsomban. Természetesen nem találkoztam azzal a tejjel, borral, édes vízzel és mézzel folyó négy folyóval sem, amelyről nem a Korán, hanem az Ibn Arabi-féle nagy képzeletű szerzők áradoznak. Minthogy nincs szándékomban hitetlenségbe sodorni azokat, akik teljes joggal a túlvilág reményével és elképzeléseivel élnek, azonnal hozzá kell tennem, hogy mindez az én sajátságos helyzetemmel függ össze: minden igazhitű, aki csak egy keveset ís tud a halál utáni életről, beláthatja, bogy az én helyzetemben egy szegény békétlen aligha láthatja a paradicsom folyóit
Röviden: a díszítésfestők és mesterek köreiben Zarif Efendiként ismert személy - én vagyok a halott, csak még nem vagyok eltemetve. Épp emiatt a lelkem még nem hagyta el egészen a testem. Legyen bár a pokol vagy a paradicsom az osztályrészem, azért, hogy a lelkem odakerülhessen, ki kell jutnia testem szennyéből. Nem mindennapi állapotom - amilyenbe mások is kerülhetnek - szörnyű szenvedést okoz lelkemnek. Nem érzem ugyan, hogy a koponyám darabokra van törve, összetört és sebekkel borított testem egy része pedig a jéghideg vízben rohad, a testemből vergődve kiszakadni igyekvő lelkem fajdalma azonban mélyen átjár. Mintha az egész világ belém szorult volna, s úgy menne egyre összébb.
 Ezt az összeszorulás-érzést csak azzal a meglepő tágasságérzettel tudom összevetni, amelyet páratlan halálom pillanatában éreztem. Rögtön érzékeltem ugyan, amint az a váratlanul hozzám vágott kő betörte a koponyámat, hogy az a gyalázatos meg akar ölni, de nem hittem, hogy meg is tudja tenni. Telí voltam reménnyel, bár a festőműhely és az otthonom között múló sivár életem folyamán ezt nem vettem észre. Ujjaimmal, körmeimmel, belé mélyesztett fogaimmal elszántan kapaszkodtam az életbe. A fejemre mért további csapások leírásával azonban nem akarlak benneteket terhelni.
 Amikor fájdalmasan megéreztem, hogy meg fogok halni, hihetetlen tágasságérzet öntött el. Vele éltem át az átmenet pillanatát: olyan lágyan érkeztem erre az oldalra, mint amikor az ember álmában önmagát alva látja. Aljas gyilkosom havas, sáros cipőit láttam utoljára, aztán lehunytam a szemem, és valami édes átmenettel megérkeztem ide.
 Nem is az bánt most, hogy fogaim, mint a csicseriborsók, úgy gurultak szét véres szájüregemben, hogy az arcom úgy összeroncsolódott, hogy rá se lehet ismerni, vagy hogy egy kút mélyén fekszem beszorulva; hanem, hogy azt hihetik: még mindig élek. Nyugtalan lelkemnek az fáj nagyon, hogy akik szeretnek, gyakran gondolnak rám, és azt hihetik, vagy valahol Isztambulban valami ostobasággal töltöm az időm, sőt akár még azt is képzelhetik, hogy más nő után futok. Találják meg mielőbb a holttestemet, és az illő szertartás után temessenek el végre! És ami még fontosabb: találják meg a gyilkosomat! Azt akarom, tudjátok, hogy amíg meg nem találják a gyalázatost, temessenek akár a legpompásabb sírba, nyughatatlanul fogok forogni benne, mindannyiatokba hitetlenséget oltva. Találjátok meg azt a kurafit, és akkor majd mindent elmesélek, amit a túlvilágon látok. De ha elkapjátok a gyilkosomat, présbe kell tennetek, nyolc-tíz csontját, leginkább a bordáit lassan-lassan megroppantva összetörnötök, azután úgy, hogy ordítson bele, a kínzás mestereinek e célra készült nyársaival fejbőrét felszakítva undok, zsíros hajszálait egyenként kell kitépnetek.
 Ki a gyilkosom, aki iránt ilyen gyűlöletet érzek, miért ölt meg ilyen váratlanul? Csak legyetek rá kíváncsiak. Azt mondjátok, hogy a világ tele van semmirekellő, aljas gyilkosokkal, mindegy, hogy ez vagy amaz tette? Ha így van, figyelmeztetlek benneteket: vallásunk, hagyományaink és világlátásunk ellen sötét támadás lappang a halálom mögött Nyissátok ki a szemeteket, hogy lássátok, miért öltek meg engem az iszlám, az általatok hitt és élt élet ellenségei, és egy nap miért ölhetnek meg benneteket is. A nagy erzurumi prédikáló, Nusret hodzsa, akinek minden szavát könnyezve hallgattam, újabb és újabb igazolást nyer. Azt is meg kell mondanom, hogy ha egy könyvben leírnák is mindazt, ami engem ért, ábrázolni még a legmesteribb illusztrátorok sem volnának képesek. Épp ahogy - Isten bűnömül ne vegye! - a Koránt sem, megrázó ereje folytán e könyvet sem lehetne képekkel illusztrálni. Kétlem ugyan, hogy ezt meg tudjátok érteni.
 Igaz, inaskoromban én is féltem a mélyben meghúzódó igazságoktól és a túlról jövő hangoktól, tehát nem is figyeltem rájuk, sőt gúnyolódtam az ilyen dolgok felett Aztán ebben az átkozott kútban végeztem! Nyissátok jól ki a szemetetek, mert veletek is megeshetik! Most nincs más dolgom, mint reménykedni, hogy ha elrothadok, szörnyű bűzöm nyomán megtalálnak, meg elképzelni, hogy fogja egy jótét lélek megkínozní - ha megtalálják -gyalázatos gyilkosomat.



Uploaded byP. T.
PublisherBenim Adim Kirmizi
Source of the quotationhttp://www.nagyvilag-folyoirat.hu

minimap