Poe, Edgar Allan: Stancák (Ifjan ismertem őt...) (Stanzas (In youth have I known…) in Hungarian)

How often we forget all time, when lone
Admiring Nature’s universal throne;
Her woods – her wilds – her mountains – the intense
Reply of HERS to OUR intelligence! –
- Byron

1.

In youth have I known one with whom the Earth
In secret communing held – as he with it,
In day light, and in beauty from his birth:
Whose fervid, flick’ring torch of life was lit –
From the sun and stars, whence he had drawn forth
A passionate light-such for his spirit was fit –
And yet that spirit knew – not in the hour
Of its own fervor – what had o’er it power.

2.

Perhaps it may be that my mind is wrought
To a fever
by the moon beam that hangs o’er,
But I will half believe that wild light fraught
With more of sov’reignty than ancient lore
Hath ever told – or is it of a thought
The unembodied essence, and no more
That with a quick’ning spell doth o’er us pass
As dew of the night-time, o’er the summer grass.

3.

Doth o’er us pass, when, as th’ expanding eye
To the lov’d object – so the tear to the lid
Will start, which lately slept in apathy?
And yet it need not be – (that object) hid
From us in life – but common – which doth lie
Each hour before us – but then only bid
With a strange sound, as of a harp-string broken
T’ awake us – ‘Tis a symbol and a token.

4.

Of what in other worlds shall be – and giv’n
In beauty by our God, to those alone –
Who otherwise would fall from life and Heav’n
Drawn by their heart’s passion, and that tone,
That high tone of the spirit which hath striv’n
Tho’ not with Faith – with godliness – whose throne
With desp’rate energy ‘t hath beaten down;
Wearing its own deep feeling as a crown.

Gyakran feledjük a múló időt
A Természet nagy trónusa előtt,
Lesvén a választ - fát, hegyet, vadat -,
Amelyet ő a mi elménknek ad.
Byron: A sziget

            1

Ifjan ismertem őt, kivel a Föld
Titkon társalkodott, s a Földdel ő;
Ki csak szépségben s nappal tündökölt,
S nap s csillag lobbantván fel perzselő
Életfáklyáját, izzó kínt-gyönyört
Nyert általuk (illett hozzá e hő),
És lelke mégse tudta, hogyha láza
Órája jött: mi az, mi felcsigázza.

            2

Az én elmém viszont gerjedni csak
A holdfénytől tud: úgy teremteték;
De hihetem-e, hogy e fény, e vad,
Nagyobb erő, mint ahogy a mesék
Hite tartja - vagy tán egy gondolat
Testetlen lényege ő, nem egyéb,
Mely izgató varázzsal hull le ránk,
Mint éj harmata nyári fű iránt?

            3

S úgy fut tovább, mint - ébredő szemek
Nyílván egy kedves tárgyra - könny görög
Az imént még hunyt szempillák felett? -
És nem is kell, hogy ez (e tárgy) előbb
Rejtve legyen, lehet ismert, lehet
Jelen való, s mégis, ha perce jött:
Mint pattant hárfahúr, zengi parancsát,
S felébreszt, mert tanújel ő s bizonyság

            4

Egy más, leendő világról, amelyet
Szépségben ád s azoknak ád az Úr,
Kik a mennyekbe már úgysem mehetnek,
Mert szív heve és lélek láza dúl
Bennük, az a vad láz, mely nem lehet meg
- Nem a hittel - a jósággal, s vadul
Neki is ront, ledöntve trónusát;
S mély érzésből hord saját koronát.