Poe, Edgar Allan: Helennek (Egyszer láttalak...) (To Helen (I saw thee once...) in Hungarian)

I saw thee once -- once only -- years ago:
I must not say how many -- but not many.
It was a July midnight; and from out
A full-orbed moon, that, like thine own soul, soaring
Sought a precipitate pathway up through heaven,
There fell a silvery-silken veil of light,
With quietude and sultriness and slumber,
Upon the upturned faces of a thousand
Roses that grew in an enchanted garden,
Where no wind dared to stir, unless on tiptoe:
Fell on the upturned faces of these roses
That gave out, in return for the love-light,
Their odorous souls in an ecstatic death:
Fell on the upturned faces of these roses
That smiled and died in this parterre, enchanted
By thee, and by the poetry of thy presence.

Clad all in white, upon a violet bank
I saw thee half reclining; while the moon
Fell on the upturned faces of the roses,
And on thine own, upturned -- alas, in sorrow!

Was it not Fate, that, on this July midnight --
Was it not Fate (whose name is also Sorrow)
That bade me pause before that garden-gate
To breathe the incense of those slumbering roses?
No footstep stirred: the hated world all slept,
Save only thee and me -- O Heaven! O God!
How my heart beats in coupling those two words! --
Save only thee and me. I paused, I looked,
And in an instant all things disappeared.
(Ah, bear in mind this garden was enchanted!)
The pearly lustre of the moon went out:
The mossy banks and the meandering paths,
The happy flowers and the repining trees,
Were seen no more: the very roses' odors
Died in the arms of the adoring airs.
All, all expired save thee -- save less than thou:
Save only the divine light in thine eyes,
Save but the soul in thine uplifted eyes:
I saw but them -- they were the world to me:
I saw but them, saw only them for hours,
Saw only them until the moon went down.
What wild heart-histories seemed to lie enwritten
Upon those crystalline, celestial spheres;
How dark a woe, yet how sublime a hope;
How silently serene a sea of pride;
How daring an ambition; yet how deep,
How fathomless a capacity for love!

But now, at length, dear Dian sank from sight,
Into a western couch of thunder-cloud;
And thou, a ghost, amid the entombing trees
Didst glide away. Only thine eyes remained:
They would not go -- they never yet have gone;
Lighting my lonely pathway home that night,
They have not left me (as my hopes have) since;
They follow me -- they lead me through the years;

They are my ministers -- yet I their slave;
Their office is to illumine and enkindle
My duty, to be saved by their bright light,
And purified in their electric fire,
And sanctified in their elysian fire;
They fill my soul with beauty (which is hope),
And are, far up in heaven, the stars I kneel to
In the sad, silent watches of my night;
While even in the meridian glare of day
I see them still -- two sweetly scintillant
Venuses, unextinguished by the sun.

Egyszer láttalak egyszer - pár éve - csak egyszer:
Nem mondhatom meg, hány éve, de nem rég.
Július volt, éjfél, s a telehold, mely
Mint önnön lelked szállt fel, meredek
Ösvényt vágva a mennyei mezőn,
Ezüstös-selymes fényfátyolt dobott le
Szelíden és hévvel és álmosítón
Ezer rózsa égnek tartott fejére,
Mik egy varázsos kertben illatoztak,
Hol szél se mozdult, vagy csak lábhegyen -
Hullt a rózsák égnek tartott fejére,
Kik hálából e szerelem-sugárért
Illat-lelkük lehelték ki rajongva -
Hullt a rózsák égnek tartott fejére,
Kik mosollyal haltak meg, tőled és
Lényed költészetétől elbűvölve.

És megláttalak ott talpig fehérben,
Egy lila padon, a hold fénye a
Rózsák égnek tartott arcára és
A tiédre esett - s ez búba fordult!

Nem a Sors tette, hogy ez éjfélen...
Nem a Sors tette (melynek neve: Bú),
Hogy megálltam a kertkapu előtt,
Szívni az alvó rózsák illatát?
Sehol nesz, aludt a gyűlölt világ,
Csak te meg én nem. (Ó Ég - Ó nagy Isten!
E két szó mily szívdobogtató!) -
Csak te meg én nem. Álltam, néztem - és
Egy pillanatra eltűnt a világ.
(Hisz elvarázsolt kert volt, ne feledd!)
A hold gyöngyházszín világa kihunyt:
Mohos gyeppadok, kanyargós utak,
Boldog virágok s morcos lombú fák
Eltűntek, és a rózsák illata
Elhalt a hódoló szelek ölében.
Minden elhalt, csak egyvalami nem:
Csak az isteni fény nem a szemedben.
Csak a lélek nem, felnéző szemedben.
Csak azt láttam - a világ volt nekem.
Csak azt láttam - csak azt órákon át,
Csak azt láttam, míg le nem ment a hold.
Mily vad szív-históriák voltak írva
A két kristályos, égi szemgolyóra!
Mily sötét bú, mily magasztos remény!
Mily békés tengere a büszkeségnek!
Mily merész törekvés, mily mérhetetlen
Tágasság a szerelmet befogadni!

De végül Diana is elvonult
Nyugaton egy viharfelhő mögé;
S te, szellem, a fák boltjai alatt
Elsuhantál. Csak két szemed maradt.
Nem tűntek ők el - sem akkor, se később,
Fénylettek árva hazautamon,
S nem hagytak el (mint reményim) azóta;
Követnek és vezetnek át sok éven.
Szolgálók - s én rabszolgájuk vagyok.
Tisztük fényleni s fellobbantani -
Dolgom fényükben üdvömet keresni,
És megtisztulni villamos tüzükben.
Lelkem Szépséggel töltik (a Remény ez),
És fenn vannak az égen - csillagok,
Eléjük térdelek bús, néma át éjben;
De nappal is, az izzó déli órán
Látom őket: édes és villogó
Két Vénusz, ki a napot túlragyogja!