Porter, Peter: The Story Of My Conversion

I have begun to live in a new land,
not the old land of fear
but the new one of disappointment.

At forty-five I am at the right age
to appreciate that my new country
enjoys good relations with death,

But I am also returning to the surprises
of childhood, the sun-slatted boom,
castles of the kingdom of bananas.

Not me, Lord. The summons is not for me,
I am considering my student's albums,
girls' addresses, hours of drinking, anger.

A marvellous mustiness surrounds me;
The Book of Useless Knowledge in my hand,
I salute the thousand green horrors, t self.

In the Eighteen Eighties, Freud
applied fora job in a ego hospital
it's enough to make Tasman miss the boat.

Nothing is alike in my familiar world.
The boy of the unwritten journal
would get my prig's sneer. Good God, his prose!

If he had a cypher for things not done
he'd write halek for the Greek girl
who went to the sane Communion classes.

I might have been born in Galicia,    
in the poet-killing provinces: 
the olives look to me outside Cortona.         

Instead, my vote went to verandahs.
What has this to do with the land
of disappointment? A style, or lack of style.

I am fond of the overdone. Of Luca Signorelli
and Castagno. I'II never learn simplicity,
I don't feel things strongly. I was never young.

I asked my friends how they swallowed the world.
They said, you will only learn by doing it
That's why I would sooner be asleep.

I must use passive verbs. Describe death
as matter being re-cycled.. I feel like someone
in a German play winding up the moon.

But this new land I was talking about –
it has a vocation for mad creatures,
they live by arguing with the sea.

I, too, am licensed to produce a masterpiece.
I start: 'In the Eighteen Eighties, Freud applied
for a doctor's job in Bendigo – or was it Ballarat?'

Új országban kezdtem új életet,
nem a régi ez, a félelem földje,
hanem az új, a kiábrándulásé.

Negyvenöt vagyok, e korban már
értékelni tudom, hogy új hazám
jó kapcsolatokat tart fenn a halállal.

De közben visszatérek a gyerekkor
meglepetéseihez is, a napvert unalomhoz,
a banán-birodalom váraihoz.

Nem én, Uram. A hívás nem nekem szól,
én diák-albumomat nézegetem,
lányok címét, szeszes órákat, dühömet.

Bámulatos dohszag leng körül;
a Haszontalan Tudás Könyvét tartva
köszöntök ezer zöld rémséget, az ént.

A nyolcszáznyolcvanas években Freud
állást pályázott meg a Bendigo kórházban –
elég ez ahhoz, hogy Tasman lekésse a hajót.

Meghitt világomban semmi sem azonos.
A fiút, meg nem írt naplójával,
pedánsom kinevetné. Szent ég, a stílusa!

Ha a meg nem tett dolgokra volna kódja,
halek! írná a görög kislánynak,
aki vele volt elsőáldozó.

Születhettem volna Galiciában,
a költő-ölő provinciákban:
rám várnak az olajfák Cortona mellett.

De én inkább verandákra szavaztam.
Mi köze ennek a kiábrándulás
országához? Stílus, vagy stílushiány.

Szeretem a túlhajtottat. Luca Signorellit
és Castagnót. Sose tanulok egyszerűséget,
erősen érezni nem tudok. Sose voltam fiatal.

Barátaimat kérdem, hogy emésztik meg a világot.
Mondják, belejössz majd, csak gyakorolni kell.
Ezért szeretnék aludni inkább.

Szenvedő igékkel kell írnom. Hogy nem más a halál,
mint önkörébe tért anyag. Mintha egy német
darabbán játszanám azt, aki a holdat feltekeri.

De ez a szóban forgó új ország –
őrült teremtményeknek nyújt hivatást,
abból élnek, hogy a tengerrel vitáznak.

Én is engedélyt kaptam, mesterművet írni.
Kezdem: „A nyolcszáznyolcvanas években Freud
állást pályázott meg Bendigóban – vagy Ballaratban...?"